Bár névválasztása félrevezető lehet (a francia ‘chelou’ jelentése gyanús), a huszonéves Chelou ízig-vérig európai zeneszerző, aki saját személyét leválasztja dalaitól. “Azt szeretném, hogy az embereket a zeném kösse le, az önkifejezés rendeljen alá mindent. Nem tettetném, hogy egy rejtélyes fantom lennék, vagy ilyesmi, csak nem szeretném, hogy az arcom fontosabbá váljon a zenémnél. Az emberek esendőek, de a zene időtlenül szilárd, és túlél mindannyiunkat.” - nyilatkozta egy interjúban. Gyermekkorában színésznek készült, de apja lemezbolti munkája hamar megváltoztatta az életét - először Nirvana és Hendrix-dalokat tanult meg, aztán hamar újradefiniálta magát PJ Harvey lemezeit hallgatva. Már első dalaiban is önállóságot tanúsított: Chelou mindmáig maga rögzíti és keveri minden dalát hálószoba-körülmények között, és ez nem volt másképp a viral videóvá vált The Quiet esetében is. Az M-Magazine Finkhez és a Cloud Boathoz mérte a bemutatkozó kislemezt, annak törékenysége és minimalista kifejezőereje pedig hamar a szigetország térképére lőtte a gitáros-énekest. Chelou hamarosan egy turnén találta magát Thurston Moore-ral és az All We Are-ral, később pedig a Bloc Party brit koncertsorozatán nyithatta az estéket - így már látható figyelem alakulhatott ki körülötte, miközben a BBC Radio is rotációban kezdte el játszani dalait. Ez tökéletes alapot adott neki arra, hogy minden korábbinál nagyobb hangsúlyt fektethessen a vizualitásra: egy mentorprogram finanszírozásából a Don’t Hate On Me közel másfél milliós, a Polly Nor rajzait felhasználó Halfway to Nowhere pedig ötmilliós megtekintéseivel végképp bebizonyította, hogy többé nem hivatkozhatnak csupán reménységként a névtelenségbe burkolózó dalszerzőre.