A tematikus tendencia, amely leginkább jellemzi Szigeti utóbbi négyéves időszakát a hangsúlyosan társadalomkritikus szemlélettől a tájfestészet egyéni értelmezéséig vezet. Míg korábban (Önhatalom című kiállítás, 2012) a közéleti figura, annak számos, gesztusaiban hordozott lehetőségével ábrázolható szereplése állt a művész érdeklődésének középpontjában, a további kiállítások (Köz, 2013; Valahol, 2014) már az emberi alakot a tájnak, az épített környezetnek rendelték alá, és az alak milyenségét, üzenetét elsősorban a tájhoz, a térhez viszonyítva jelenítették meg, legutóbbi tárlatának (Natúr, 2016) képein pedig a környezet mint az emberi tevékenységek következménye és lehetősége jelent meg, és a természet egyre fontosabb szerepet kapva fokozatosan uralkodóvá, dominánssá vált.
Szigeti összes képén megjelenik az idő múlása, a múlt, az elmúlás és az emlékezés. A megjelenő – többnyire halott -- tárgyak, figurák, csak kontrasztként szolgálnak a természet megállíthatatlanul életszagú árjához képest. Szinte minden képen átszaglik a természet kíméletlen élni akarása.
A legújabb képek terét erdőségek, ligetes területek ágas-bogas szövevényei adják. A természeti létezés e bozótos díszletei azonban új életre kapó emlékműveket, váratlan emberi jeleneteket rejtenek. A nyírfák közül integető szobor óriás vagy az avarban fürdőző embercsoport képei az őszi erdők titkos árnyai közé vezetik a nézőt, ahol a végtelenné nyúló jelen képei egyszerre múltat és jövőt idéznek.
Szigeti Tamás számára képeket festeni egy jó ideje egyet jelent a téralkotással. A texturális kísérletek és a kollázs technikák az új képeken egyszerre utalnak térbeli elhelyezkedésre, az alá- és fölérendeltségi viszonyokra, és utaztatják a szemlélőt a „régen volt”, illetve a „mindez megtörténhet” felvetései mentén. A bódulathoz hasonló állapot, melyet a képek sugallnak, erős párhuzamokat mutat társadalmi/történelmi tudatunk megnyilvánulásaival.
