Ádám Zoltán kiállításának megnyitója

Ádám Zoltán művészetében visszatérő motívum a cigányság, a roma kultúra, annak mintázatai. Készített már cigány portrékat, festett romáktól vásárolt fateknőkre, a nyolcadik kerületi műtermébe beszűrődő házbéli purdék csivitelése olykor szövegesen is megjelenik képein. Omarának, a roma festőnek éppen hét évvel ezelőtt ő nyitotta meg kiállítását a Liget Galériában, ahol a két művész párbeszéde a szabadságról, az alkotói lét lényegéről sokak számára vált felejthetetlen emlékké.

Az archaikus kultúrák iránti tisztelet, a szegénység mint téma, a lelkiség olyan alaptéglái művészetének, melyek kezdettől jelen vannak.

Ádám Zoltán a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán tanít. Az egyetemi közegen túl jó viszonyt ápol a helyi roma közösséggel is. A most bemutatott képek először a pécsi Rácz Aladár Közösségi Ház galériájában kerültek bemutatásra.

A roma kultúra gyermekien tiszta, természetes nyelve elemző boncolgatásra sarkallja Ádámot, aki az ezerszínű cigánymintákat saját ritmikával alakítja mintázatokká legfrissebb munkáin, melyek nem festmények, inkább felépítmények, ahol a zeneiség és az építészet nyelve hangsúlyos, mely szintén kezdettől meghatározó jellegzetessége Ádám művészetének.

A szegénység, a zeneiség és az építészet mellett, mint mindig, a vallásosság is megjelenik a képeken. A kendő, mint bibliai motívum vagy a sajátos szárnyas oltár mind olyan elemek, mely a művész szakralitással való kapcsolatára utalnak.

A művek szegény, talált anyagokból való építkezése, gányoltsága, ebből fakadó sérülékenysége, a látszólag véletlenszerűen megjelenő szöveges elemek, mind-mind a személyes hang levetülései, mely az emberi élet múlékonyságát és az építészeti és zenei struktúrákon valamint a keresztény motívumvilágon keresztül az öröklétet hirdetik.

De megjelenik e képeken Ádám jellegzetes humora is, mely játékossága, végtelen asszociatív volta mellett nem nélkülözi a sajátosan kesernyés ízt sem. Ádám sajátságos antropológiát alkalmaz művészetével, képei most is, mint korábban szabadon áramló gondolatok pillanatnyi lenyomatai.

Ádám Zoltán

Mekkora utat jár be egy művész húsz év alatt? Hányféle korszak, hány különböző stáció fér el két évtizedben? Ádám Zoltán húsz évére visszatekintve: szinte megszámlálhatatlan a sokaságuk. Amikor jó reményekkel és képességekkel kilépett a Főiskola kapuján – jókor és jó helyen találta magát. A Műcsarnok akkortájt nem a maradandóság fellegvára volt, hanem a friss kísérleteké. Vezetése pedig épp azon a nyáron szánta el magát egy szokatlanul merész akcióra: ifjú festők nagyszámú raját kérte föl: fessenek klasszikus technikával (olajjal, vászonra) friss szellemű képeket egy – Frissen festve címmel tervezett – Ernst Múzeumbeli kiállítás számára. A megszólítottak körében ott volt a frissen végzett Ádám Zoltán is. Munkája oda is illett: ha nem is lépett az „új szenzibilitás”-nak elkeresztelt és „radikális eklektika” gyanánt jellemzett stíluskör legközepébe, jó helyen állt – elvont formákkal, szolidan harmonizált színekkel épített képe hozzá illett a többihez és a trendhez. Így hát az első hívás hozta a többit, részt vett a következő megmozdulásban is: három képe ott volt a Magyar Nemzeti Galériában is az Eklektika címmel rendezett kiállításon. Ádám Zoltánban azonban erős a hajlam a járt utak elhagyására és az úgynevezett logikus lépések meg nem tételére. Mindenesetre hamarosan új körben, új elgondolások megvalósítása közben láthatta, aki figyelemmel kísérte a pályáját: 1989 és 1995 között az Újlak Csoport törekvéseinek egyik generálója és kivitelezője lett, klasszikus eszközeit félredobva a konceptuális művészet és az „arte povera” jegyében alkotta részben egyéni, részben kollektív munkáit/munkáikat. Aki erre a korszakára kíváncsi, hármat is láthat belőlük (Tűzoltó utcai ikonok címmel) a Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításán. Aztán a folytatás, ahogyan az Olaj/Vászon kiállításon mutatkozott, megint csak a festés klasszikus technikájával – vászonra felhordott enyves festék- és lakkrétegekből – épített, elvont, szín- és formaritmusokkal operáló festményeket termett Ádám Zoltán műtermében. No, és a Cigány menyasszony? Ő hogy kerül ide? Mit jelentsen ez a minden eddigi fordulatot radikálisan tagadni látszó figurális alkotás? Miből merítette hozzá Ádám Zoltán az eszközöket – és mit akar velük? Az eszközöket, azt hiszem, könnyebb számba venni; kezdjük hát velük. Úgy mondható talán, hogy ezek mit sem változtak, csak az elrendezésük lett más – a régebben önmagukat jelentő színek és formák most új módon rendeződtek el a vásznon, és megőrizve szuverenitásukat, egy további mezővel gazdagodtak: leírnak egy látványt, megjelenítenek egy embert. Egy megszeppent embert, aki kicsit félve, ám nagyon komolyan, szívbeli átéléssel alakítja élete szerepét. Ádám Zoltán nagy dolgot cselekedett, amikor ezt meglátta – és még nagyobbat, hogy meg is bírta festeni.

Az A38 Hajó területére való belépéssel hozzájárulsz, hogy rólad a közönség részeként felvétel készüljön, és ez a felvétel nyilvánosságot kapjon. Részletek a házirendben.