„Ha egyszer meglátsz, sohasem fogsz elfelejteni, a hajamat, a ruhámat, a stílusomat, mert én egy őrült csávó vagyok haver, az erő istene, a dancehall keresztapja” vallja magáról EMan, vagyis Elephant man, az az Elefántember, aki nem a legendás filmre utal a nevével, hanem saját arcára és farkára.

Azonban mi sem könnyebb annál, mint neki ezt megbocsátani, hiszen személyében a mai dancehall egyik valóban legőrültebb és legeredetibb csávóját tisztelhetjük, aki egyrészt teljesen elkötelezett szövegei politikai üzenetét illetően, valamint olyan tánctanítással egybekötött táncőrületeket csap, amelyekben egyrészt saját hihetetlenül őrült, találó és népszerűségében taroló mozgásokat talál ki és tanít be, másrészt limbót és minden egyéb olyan stílust, amely a jamaikai szívet a helyére teheti.

A reggae új hullámát meglovagoló előadók vagy az elektronikus hangzással feldúsított irányt követik, vagy a dancehallt próbálják meg Jamaikán kivülieknek feljátszani. Elephant Man korai albumai sokkal inkább a politikai üzenetek, és sokkal kevésbé a táncőrület jegyében születtek, így igazi berobbanása a dancehall parkettre kiváló Let’s Get Physical albumával történt, amelyre nincs aki ne rázná örömmel a hátsóját (Wave Ya Rag).

Ez a 2007-ben kiadott Bad Boy Records produkció nem ragaszkodik keservesen a reggae-s kötelékekhez, nyit az r’n'b (Throw Your Hands Up), hip-hop (Gangster World, Five-O), meg úgy egészében a mainstream vonal felé, így kerülhetett a korongra az I Will Survive riddimre kevert Willie Bounce is. A Let’s Get Physical mind a tizenhárom felvétele sláger, s ezt alátámasztja a közel tucat vendégelőadó is: Rihanna, Rheka, Mya, Shaggy, Busta Rhymes, P. Diddy, Bounty Killa, Wyclef, és a többiek.

Vagyis simán leszögezhető, hogy Elephant Man a kiváló iskolapéldája annak, hogy miként lehet és kell egy alapvetően szűk réteget megszólító anyagot olyan formába tálalni, hogy annak valós üzenete legyen, tökéletesen táncolható legyen, ugyanakkor nyugodtan lemehessen bármelyik kereskedelmi rádióban vagy felkapottabb klubban.