Charles Gayle életútja túlzás nélkül a leginkább egyedi az egyébként nem éppen színtelen amerikai free jazz szcéna képviselői közül. Az 1939-ben Buffalóban született művész (egy rövid gyerekkori időszakot leszámítva) szinte teljesen autodidakta módon alakította ki sajátos stílusát és egyedi technikáját. A korai zongoratanulmányok után mint annyian, ő is Charlie Parker játékát hallva kötelezte el magát végleg a szaxofon mellett – bár koncertjein gyakran játszik zongorán és basszusklarinéton, sőt brácsán is.

Az ötevenes évek bebopja felszabadító hatással volt Gayle-re, aki hamarosan New York-ba utazott, hogy aktívan kivegye részét a város ebben az időben elképesztően lüktető free jazz-életéből. Minden jel arra mutatott, hogy Gayle lesz az, aki betölti az Albert Ayler halála után támadt űrt: ugyanaz az expresszív, vulkánkitörés-szerű hangzás, szenvedély, hangszerkezelés. És ez így is történt, csak éppen közel húsz év késéssel. Gayle ugyanis egyszerűen eltűnt: teljesen kiszakadt az egyébként összetartó New York-i szcénából és a hetvenes évek elejétől a nyolcvanas évek végéig lényegében a homelessek életét élte. Nagyon keveset tudni erről az időszakról, Gayle sem szívesen beszél róla interjúiban. Amit biztosan lehet tudni, hogy alapvetően az utcán élt, sarkokon és metróállomásokon zenélt, gyakran ott is aludt, így próbálta többé-kevésbé fenntartani magát.

A nagy változás, Gayle újrafelfedezése a nyolcvanas évek végén jött el. Óriási szerepe volt ebben Michael Dorfnak, a korabeli manhattani klub, a Knitting Factory vezetőjének, aki a nyolcvanas évek legfontosabb zenei szervezői közé tartozott. A Knitting Factory ekkorra már megkerülhetetlen intézménnyé vált: a Sonic Youth-tól Cecil Taylorig, Cassandra Wilsontól Bill Frisellig mindenki megfordult itt, aki csak számított a „progresszív” zenében. Tulajdonképpen Dorf fedezte fel Charles Gayle-t, a hajléktalan, nincstelen zsenit, akinek fellépési lehetőséget és lemezszerződést ajánlott, majdhogynem az éhhaláltól mentve meg őt.

Charles Gayle egy csapásra hős lett, a hatvanas évek New York-i avantgárdjának kompromisszumokat nem ismerő örököse. Életútjában, játékstílusában, zenéről alkotott képében talán ő testesítette meg leginkább az Albert Ayler utáni korszakot. Nem csoda hát, hogy egymást követték az ajánlatok (a Knitting Factory után a svéd Silkheart Recordstól, illetve a német FMP-tól), és elkészülhetett az a két lemez, ami korszakhatár a modern improvizatív zene történetében: az 1988-as Always Born (John Tchicai-jal) és a három évvel későbbi Touchin' on Trane William Parkerrel és Rashied Alival.

Gayle, mintha csak erre a pillanatra várt volna, az azóta eltelt húsz évben ontja a felvételeket, rengeteget koncertezik, tanít, workshopokat vezet és vendégzenészkedik (többek között például Henry Rollins-lemezeket is hallhatjuk játékát). Egyedi, szenvedélyes játékstílusa, multi-instrumentalizmusa, közvetlen személyisége, performance-számba menő fellépései az egyik legnagyobb kortárs dzsessz-zenésszé avatják. Önironikus módon kialakított egyfajta alteregót, koncertjein gyakran az Utcai bohóc alakját veszi fel (szakadt, foltozott zakóban, piros orral), utalva majdnem húsz éves vegetálására a társadalom peremén.

Bár Gayle sokféle formcióban játszik, rengeteget vendégzenészkedik, legkedvesebb zenekartípusa mégiscsak a hagyományosnak nevezhető triófelállás (ami voltaképp kvartett, hiszen Gayle szaxofonon és zongorán egyaránt játszik). Ezúttal az általa vezetett trió élén érkezik Budapestre, zenésztársai Jonathan Robinson és Roger Turner lesznek.

A trió tagjai
Charles Gayle: szaxofon, zongora
Jonathan Robinson: bőgő
Roger Turner: dob