Visszatér a hajóra Izland poszt-rock gyöngyszeme, a Sólstafir, hogy egy újabb felejthetetlen koncertet adjon a "Felkelőben az éjféli nap. Fény húzódik a viharban." mottó jegyében.
A Sólstafir zenéje leginkább az izlandi tájakban gyökerezik: a sós hullámokban, a buja zöld mezőkben, a kitörő gejzírekben, a felszín alatt áramló, mélyvörös vulkáni magmában és a sarki jégesőkben. Ősi, de közben időtlen is. Ráadásul együtt változik és formálódik a tagokkal, akik eljátsszák. A debütáló Í Blóði og Anda még klasszikus black metál, tremolókaros riffeléssel és blastbeatekkel, de már azzal a jellegzetes, csak rájuk jellemző hangulattal, amit később tökélyre fejlesztettek. Akárcsak a skatulyák elkerülését: az olyan előképeikhez hasonlóan, mint az Ulver, az In The Woods… vagy az Enslaved, ők is a saját képükre formáltak minden őket ért hatást. Elég csak a Masterpiece Of Bitterness húsz perces nyitómonstrumára, az I Myself The Visionary Headre gondolni, amiben a Vágtázó Halottkémek-féle őserejű sámánzenén át a poszt-rockos lebegtetésekig szinte minden megtalálható.
De igazán a zenekar első korszakát lezáró csúcsmű, a Köld után léptek rá arra az útra, amin máig járnak. A Svartir Sandarra a kezdeti idők black metálba ágyazott folklórjából már csak utóbbi maradt meg, miközben egyre nagyobb teret nyertek a dallamok és a pszichedelikus lebegtetések. Az Ótta pedig nem csak azt demonstrálta, hogy Aðalbjörn Tryggvason az évek során kiváló énekessé ért, hanem azt, hogy a Sólstafir-hangzás, akárcsak az anyaországuk gejzírei, mindig képes új utakat törni magának és a végtelenségig tágítható. Elvégre, ki gondolta volna, a zongora, a vonósok vagy a bendzsó nem csak felbukkan egy számukban, de tökéletesen is illik majd bele? Az egyre inkább előtérbe kerülő hard rockos hatásokról már nem is beszélve.
Tagok
Aðalbjörn Tryggvason - gitár, ének
Svavar Austmann - basszusgitár
Sæþór Maríus Sæþórsson - gitár
Jón Hallgrímsson - dob
