Viasszatér legújabb anyagával a kultikus szlovén indusztriál-úttörő-képzőművész-zenész csoport, a Laibach! Milan Fras, legendás pilótasapkájában, dübörgő basszushangján, ipari sújtások között ad majd újból eligazítást.
Ha létezik kultikus zenekar Közép-Európában, akkor a Laibach az, elsősorban azért, mert ezt a kultuszt a tagok maguk gerjesztették. Ma már nehéz elképzelni, hogy ez a nyolcvanas évek elején alakult szlovéniai (akkor még jugoszláviai) művész-, zenész- és provokátorcsoport milyen elemi hatást gyakorolt a korszak gondolkodásmódjára. Hogy milyen brutális csapásként érte a szocialista blokk kultúrpolitikáját egy maréknyi, alig leplezetten náci és kommunista katonai és ideológiai jelképeket használó, Wagnert és a korabeli mainstream popzenét egyaránt parodizáló avantgardista. Pedig ‒ válaszolják ironikusan a képzőművész tagok az ellenük felhozott vádakra ‒ "csak annyira vagyunk nácik, amennyire Hitler festő volt". A Laibach kétségkívül a legnagyobb hatást gyakorolta a keleti blokk együttesei közül. A Frankie Goes To Hollywoodtól a Rammsteinen át Marilyn Mansonig és a Nine Inch Nailsig számtalan zenekar és zenei irányzat táplálkozik a laibachi örökségből, akár a látványelemekre, akár a zenére, akár a szövegekre gondolunk.
A kollektíva története 1980-ban, abban a jelképes éveben kezdődött, amikor Lengyelországban megalakult a Szolidaritás és bevezették a szükségállapotot, Jugoszláviában pedig meghalt Joszip Broz Tito. Egy Ljubjanához közeli bányászvárosban, Trbovljében megalakul az eredetileg képzőművész-csoportként indult Laibach (mely nevét Ljubjana német elnevezéséből nyerte). A csoport később ‒ egyéb színházi és képzőművészeti kezdeményezésekkel egybeolvadva ‒ NSK, azaz Neue Slowenische Kunst néven valóságos művészi állammá nőtte ki magát, és a Laibach eme összművészeti szerveződés zenei leágazásává alakult.
Már korai koncertjei és performanszai óriási botrányt okoztak Jugoszláviában, ahol a náci jelképekkel kokettáló társulat egyenesen az önmagát a partizánmítosszal megalapozó jugoszláv állam szívébe talált. A betiltások és hatósági eljárások ellenére a Laibach 1985-től kezdve viharos tempóban kezdte megjelentetni lemezeit. A zenekar nemzetközi hírneve is egyre nőtt, és 1987-ben a Mute-nál (a Depeche Mode és Nick Cave kiadójánál) megjelent az Opus Dei album. A lemezen található brutál-indusztriál feldolgozások, például az osztrák Opus népi mulatós rockhimnusza, a Life Is Life vagy a Queen One Visionjének metálos-Wagneriánus-pszeudonáci átértelmezései, illetve a megjelenést követő turné valósággal a mainstreambe katapultálta a Laibachot.
A zenekar ezek után tudatosan és következetesen sajátította ki a popkultúra produkcióit. Megjelentette a Sympathy for the Devilt, ami nem más, mint a híres Rolling Stones-szám egy nagylemezre való különböző indusztriál-hangulatú feldolgozása, vagy a Let It Bet, ami az egykori Beatles-klasszikus teljes átköltése. "Nem hiszünk az eredetiségben" ‒ jelentették ki a Laibach tagjai, amikor jóval később megkérdezték tőlük, hogy nem zavarja-e őket az életművét és külsőségeit teljes egészében tőlük lopó Rammstein óriási sikere. "Nem hiszünk az eredetiségben, ezért a Rammstein nem is lophatott tőlünk." Ez az esztétika végigvonul a Laibach-lemezek során, szégyentelenül és kételyek nélkül nyúlnak bármilyen anyaghoz, legyen az popsláger, Wagner-opera vagy nemzeti himnusz. A Laibach utóbbi időben született lemezei is ilyenek: a 2006 őszén megjelent Volk tizenhárom állam (köztük a Vatikán) és ráadásként az NSK hivatalos himnuszát tartalmazza ‒ természetesen a jól megszokott indusztriál-techno átdologzásban. A következő, 2008-as sorlemez, a Laibachkunstderfuge is pontosan ezt az esztétikát követi: ezen, a kötelező szójátékot kihasználva sajátítják ki, és értemezik újra J. S. Bach műveit, bizonyítva, hogy a barokk egyházi orgonamuzsika szoros kapcsolatban áll a szételektronizált ipari technóval. Ezt követte a sokatmondó című Volkswagner projekt, aminek zenei (és ideológiai) tartalmáról mindent elárul a Richard Wagnertől idézett mottó: „Rendkívüli vágyat érzek, hogy megvalósítsam a művészi terrorizmust.”
Bár a felületes szemlélőnek úgy tűnhet, hogy a szocialista blokk felbomlásával, a hidegháború végével ‒ és az üzletileg jóval sikeresebb hasonló zenekarok feltűnésével ‒ a Laibach, éppúgy, mint a politikus-művészi indusztriál válságba került. Ám a 2004-ben megjelent életmű-összegző válogatáslemez, az Anthems, és azt követő amerikai turné újra a figyelem középpontjába állította a Laibachot. A turnéról készült Divided States of America DVD erőteljes dokumentuma annak, hogy a ‒ ki tudja, hányadszorra ‒ megújult zenekar ismét eltalálta a közhangulatot, jelesül a szeptember 11. utáni össz-amerikai félelmet és bizonytalanságot. Később a zenekar akítvan részt vett a 2010-es évek egyik legszórakoztatóbb filmes fenoménjának, a Hold túloldaláról a Föld ellen inváziót indító nácik kalandjait steampunk díszletek között megörökító Iron Sky című film elkészítésében.
És a Laibach ezután sem állt meg: az elmúlt pár évet ismét egy súlyos, és sokakat felháborító projekttel töltötte: két észak-korai fellépést szervezett magának a japán megszállás végének 70. évfordulójára, az utazásról meg dokumentumfilmet készített Liberation Day címmel. De még mielőtt az atomcsapással fenyegetőző diktatúrával való Dennis Rodman-i kokettálással vádolhatták volna a zenekart, a világpolitikai kocka is fordult: a Laibach megint zseniális érzékkel előzte meg korát, hogy alig pár hónappal később már Donald Trump twitteljen arról, mekkora spanok is ők Kim Dzsongunnal. (Tavaly aztán a Laibach Dél-Koreában is fellépett, így ez lett az egyetlen nyugati zenekar, amely elmondhatja magáról, hogy mindkét Koreában koncertezett.)
A Laibach új lemeze múlt pénteken, november 23-án jelent meg, és szorosan kötődik a koreai kalandhoz: Phenjanban több dalt is játszottak A muzsika hangja (The Sound of Music) című klasszikus musicalből, ugyanis köztudott, hogy ez a film valamilyen okból nagyon népszerű Észak-Koreában, olyannyra, hogy az iskolákban is használják angoltanításhoz. A kollektívát aztán annyira elragadta az 1965-ös film varázsa, hogy egy teljes lemeznyit dolgozott fel a musicalből. A legnagyobb sláger, a My Favorite Things videóklipje már korábban megjelent, ebben a frontember, Milan Fras legendás pilótasapkájában, gyermekkórussal a háttérbe dörmögi el "kedvenc dolgait". A friss, a lemezt és a turnét beharangozó második klip a filmbeli butácska bábelőadás szintén klasszikussá vált jódlizós dala: a Lonely Goatherd, azaz A magányos kecskepásztor.
A Laibach ezt a tőle megszokottan meghökkentő, ironikus, indusztriális feldolgozáslemezt mutatja be február 22-én az A38 Hajón.
A zenekar tagjai
Milan Fras: ének
Ivan Novak: programozás, látvány
Mina Špiler: ének, billentyűsök
Vitja Balžalorsky: gitár
Luka Jamnik: billentyűsök
Rok Lopatič: billentyűsök
Bojan Krhlanko: dob
Lemezek
Laibach, 1985
Nova Akropola, 1986
Opus Dei, 1987
Let It Be, 1988
Sympathy for the Devil, 1989
Kapital, 1992
NATO, 1994
Jesus Christ Superstars, 1996
WAT, 2003
Anthems, 2004
Volk, 2006
Laibachkunstderfuge, 2008
Iron Sky, 2012
Spectre, 2014
Also Sprach Zarathustra, 2017
The Sound of Music, 2018
