Közös kórtermünk

"Hatalmas pazar táblaképei szigorú és pontos visszafogottságban tárják elénk azokat a vizuális hangulatokat és élményeket, amelyek a kórházak folyosóinak, várótermeinek, különböző helységeinek a finom és szűrt felmutatásával a kórházban levés, a gyógyulásra vágyás és várakozás furcsa, gyengélkedő, mégis reménykedő és csodaváró élményét és hangulatát idézik fel."

Amíg egy embercsoport, párt, ország esetében olykor nagyon nehéz megmondani, pontosan mi is vele kapcsolatosan az egészséges, avagy a normális, és mi nem az, hol lépi át a határt, amelyen túlhaladva az egészségesből a betegbe, rosszba, tévesbe hajlik, addig egy ember esetében ez általában sokkal könnyebben megy. Mert a világ társadalmaiban mindig csak az egyén az, aki beteg lehet és tévedésben, a többség soha, ugye erről szól a demokrácia.

Persze az egyén is csak akkor vallja be a betegségét és kér segítséget, ha már rádöbbent arra, hogy vele valami nincs rendben. Ha megszólalt benne a józanész, a lelkiismeret, egy óvó hang, egy a józanodás útjára térítő mutató, hogy bódultságából, szédültségéből, önelégültségéből, tobzódásából, mint egy hatalmas önünneplő őrületéből magához térjen és segítséget kérjen. Mert már belátja, immár tudja, hogy amikor azt hitte, hogy ő tökéletes, hibátlan, halhatatlan, a legeslegjobb, az egyetlen, a makulátlan, akkor tévedett, mert valami szokatlan, furcsa, egyensúlyából kibillentő hatás alatt állt.

Régóta tudjuk, hogy a művészetnek gyógyító képessége van. Az eszkimó sámánok mai napig a betegüket hangos dobolással és az arcába való énekléssel gyógyítják, míg a világ vezető kiállítóhelyei kortárs művészettel próbálják a városi tömegeket kigyógyítani a munkájuk által életeiket szürke unalommá tevő sivár érdektelen közönyből.

Soós Kata egy izgalmas és érzékeny, nagyon feszült és mégis látszólag teljesen egészséges történelmi pillanatban és politikai helyzetben meglehetősen felkavaró szellemi játékra hívta a közönségét. Arra ugyanis, hogy képei, installációja, performansza láttán elgondolkozzon azon, hová is lett környezetünkből az egészség, a józanság, az egyensúly, s egyáltalán a kollektív gyógyulás reménye.

Hatalmas pazar táblaképei szigorú és pontos visszafogottságban tárják elénk azokat a vizuális hangulatokat és élményeket, amelyek a kórházak folyosóinak, várótermeinek, különböző helységeinek a finom és szűrt felmutatásával a kórházban levés, a gyógyulásra vágyás és várakozás furcsa, gyengélkedő, mégis reménykedő és csodaváró élményét és hangulatát idézik fel. Nagyszabású olajképein nem mutat fel semmi elborzasztót, vulgárisat, megdöbbentőt, bombasztikusat, elkeserítőt, szenzációhajhászt, nem azt mondja, hogy „szkizofrén betegek fejszével üldözik a szülőosztály legkiszolgáltatottabbjait”, vagy valami hasonlót, hanem finoman elbizonytalanít, hogy most hol is vagyunk, miért is vagyunk így, kik is vagyunk, s mindenekelőtt, hogy vajon egyáltalán jól vagyunk. Csak annyit kérdez meg: ez szerinted egészséges? Ez volna a normális?

Páratlanul finom konceptuális festészetének és anti-expresszionizmusának példányait, látszólagos alkalmazott, akár egészségügyi pannóként is felhasználható „gyógy festményeit” rendre átszeli egy rejtélyes, világos vagy fényes csík: a fény, a világosság, az értelem csíkja, a gyógyulást ígérő perspektíva, az egészségszelet, mint kép a képben, avagy motívumként működő, a sorozatot összekötő, élét, jövőjét, kifutását jelölő részlete és egészük egyfajta rejtett olvasata.

S ahogy nézzük nagyszabású, pontos, szép, ütős, és mégis kétségbeejtően kíméletlen következetességgel egy lecsupaszított perspektívára, tudatos szűklátókörűségre, bezártságra, katatón benyomásra hajazó képsorozatát, ahogy közben mozgunk a térben, valódi kórházi paravánok, éjjeli-szekrények, várótermi székek és fogasok között találva magunkat elborzadunk. Mert kiderül, s immár a Napnál is világosabbá és egyértelműbbé válik, hogy ez nem játék, hogy itt már a néző felelősségre van vonva, mert szó szerint ki van mondva, hogy nagy a baj, hogy igenis betegek vagyunk. Mert a mámor, a lidércek, az önelégültség, a megalománia, az értetlenség, az önzés, a kirekesztés, a másikat meg nem hallás, a vakság foglyai vagyunk. Akiknek józanodás által a megértés, együttérzés, önkritika, önvizsgálat, tolerancia, empátia világába kell visszatérni, a gyűlölet és türelmetlenség helyett a megértés és a szeretet hangulatába jutni, azaz meggyógyulni.

Még nem láttam tárlatot, amely ilyen pontos szigorral és ekkora művészi kifinomultsággal figyelmeztetett volna arra, amiről maga az emberségesség, így december elején pedig különös aktualitással a karácsony kellene, hogy szóljon.

 

drMáriás

 

Soós Kata Felületi kezelés című kiállításáról az A38 Hajó kiállítóterében