IV. Újbuda Jazz Fesztivál

Matthew Shipp (USA) szólózongora, Roy Campbell-Joe McPhee Quartet (USA): A Tribute to Albert Ayler

Az Újbuda Jazzfeszt keretében a New York-i avantgárd dzsessz nagyjai adnak randevút. Zseniális zongorista szólóestje, illetve egy sztárkvartett tisztelgése a fiatalon elhunyt szaxofonmágus előtt.

Matthew Shipp Trio (USA)

Kétség sem férhet hozzá, hogy Matthew Shipp a kortárs dzsessz legnagyobb zongoristái közé tartozik. A New York-i avantgarde fáradhatatlan és hihetetlenül termékeny alakja az egyik leginkább sokoldalú, számtalan stílust és műfajt ötvöző, nyughatatlan művész.

Az 1960-ban született Shippre a legnagyobb befolyást az ötvenes évek bopja gyakorolta, de - noha nem áll tőle távol a free sem - sosem arról volt híres, hogy purista lenne: már tinédzserkorában rockzenekarokban nyűtte a Fendert, és amikor 1984-ben megérkezett New York-ba, kinyílt előtte a világ. A nyolcvanas évek második felében figyelt fel rá a közönség, amikor a New York-i free szcéna "királya", David S. Ware hiperintenzív és letaglózóan energikus kvartettjének zongoristája volt.

Shipp azonban mindig a „klasszikusabb”, kevésbé energikus, ám a zenészek intellektuális együttműködésére nagyobb hangsúlyt helyező, a műfaji határokon átvezető utakat kereste. Igen hamar, 1989 tájékán hozta létre saját (később időnként kvartetté bővülő) trióját, a Ware zenekarában megismert William Parkerrel, és különböző formációival, illetve együttműködésekben valósággal ontani kezdte a lemezeket. Klasszicizáló nu bop-tól elektronikus kísérletekig, laptopkísérettől vonós- és fúvóskarig, avantgarde hiphoptól szvingig ezernyi stílusban kipróbálta magát, miközben jellegzetes, dúsan szerkesztett, tömött akkordokból álló, szélsőséges hangulati és ritmikai váltásokkal operáló játéka mindvégig egyedi és jellegzetes maradt. A keleti-parti avantgárd meghatározó bőgősével, Michael Bisióval és a Ware-zenekarban megismert dobos-ütőhangszeressel, Whit Dickeyvel közös triója a „hagyományosabb”, akusztikus megszólalással kísérletezik. Az évtizedes együttműködés számos lemezt és koncertet eredményezett. A trió ezúttal legfrissebb, 2012-ben megjelent Elastic Aspects című lemezét mutatja be az A38 Hajón.

A trió tagjai
Matthew Shipp: zongora
Michael Bisio: nagybőgő
Whit Dickey: dob
 

Roy Campbell-Joe McPhee Quartet (USA)

Léteznek olyan vélemények, amelyek szerint a tragikusan fiatalon elhunyt szaxofonos, Albert Ayler halála a dzsessz végét jelentette. Bár azóta történt egy és más az improvizatív zenében, annyi tény, hogy Ayler helye a dzsessz legnagyobb újítói között van. Most a New York-i avantgárd dzsessz négy nagy alakja állt össze egy igazi szuperkvartetté, hogy megidézze e korszakos művész emlékét.

A kvartett magját a két szólista, Roy Campbell és Joe McPhee adja: Campbell sokoldalúságához nem fér kétség. Trombitásként, szárnykürtösként, fuvolistaként sőt, hegedűsként is egyaránt elsőrangú, a zongorázásba is belekóstolt, számos saját felvétele mellett pedig mérhetetlen mennyiségű lemezen játszott közreműködöként. A patinás névsorban szerepel Sun Ra, David Murray, Cecil Taylor, Mark Ribot vagy John Zorn: a teljes New York-i dzesszelit.

Joe McPhee, a keleti-parti avantgárd dzsessz egyik legnagyobb formátumú egyénisége. Az elsősorban tenor- és szopránszaxofonosként, illetve egy különleges hangszer, a "zsebtrombita" mestereként számon tartott muzsikus-teoretikus-költő-polihisztor McPhee a hatvanas évek közepétől folyamatosan jelen van a free jazz színtéren. Állandóan kísérletező szellemisége, elképesztő mennyiségű, de mindig egyformán magas színvonalú felvétele, folyamatos kacérkodása az elektronikusan manipulált hangzással valóságos kultusz-státuszt hozott számára.

A dobos és ütős, Warren Smith lényegében maga a dzsessztörténet. Ő az egyetlen a kvartettben, aki nem a New York-i avantgárd gyermeke, hanem a mainstreamből érkezett: a hatvanas években a Motownnál stúdiózenészkedett, és Gladys Knighttől Harry Belafontén keresztül Barbra Streisandig, Aretha Franklinig és Marvin Gaye-ig tart trófeái sora. Ezzel párhuzamosan a dzsesszel sem szakított, Gil Evans, Charles Mingus, Miles Davis éppúgy zenésztársa volt, mint Max Roach vagy David Murray. Smith még most, közel hetvenötévesen is aktív és virgonc, fáradhatatlan szereplője a kortárs dzsessznek.

Willam Parker - Matthew Shipphez hasonlóan - David S. Ware zenekarában játszott, de ennél sokkal fontosabb, hogy sokáig a New York-i "downtown" avantgarde színtér legaktívabb szervezőjének számított. Sajátos, expresszív, inkább ütött, semmint pengetett bőgőjátéka, szabad művészi gondolkodásmódja kulcsfontosságú figurává tették a szcénában. Sokáig dolgozott együtt Cecil Taylorral, és sok zenekar állandó tagsága mellett mindig jutott ideje saját projektjeire is.

Négy kitűnő és kultikus muzsikus, akik mindegyike sokat köszönhet Albert Ayler inspiratív életművének. Ezúttal az A38 Hajón keltik életre a mester emlékét.

Tagok
Roy Campbell: trombita
Joe McPhee: szaxofon
Warren Smith: dob
William Parker: bőgő

Az A38 Hajó területére való belépéssel hozzájárulsz, hogy rólad a közönség részeként felvétel készüljön, és ez a felvétel nyilvánosságot kapjon. Részletek a házirendben.