Búcsú Artner Ivántól

A tragikus hirtelenséggel elhunyt zenésztől, rádióstól, médiagerillától a Hajón vett búcsút a családja és barátai, majd földi maradványait felvitték a léggömbök az égbe.

Ivánom!

Hogy mondjak bármit is anélkül, hogy egy órát, egy napot, hetet, évet, akár fél életet át ne káromkodjak? Mert a rohadt életbe, mit is lehet itt most mondani? Szánalmasan keveset, annyit, amennyi egy kevéske időbe belefér.
Te ezt a korlátot levetetted magadról. Túl vagy az időn, bár még úgy tűnt, csak a félidőn, mert csak negyven voltál, amikor befejezted a földi utat, de lehet, hogy neked itt lent ennyi elég is volt. Hiszen mindig is a jüvőbe vágytál, egy más dimenzióba, az örök futurizmus harcmezőinek és űrállomásainak a terébe, ahol most sokkal izgalmasabb napokat élhetsz állandó száguldásban a világűrön át, mint amennyit a semmis emberi burokban meg lehet élni.
Húsz éve, a Tilos az Á pincéjében találkoztunk először, s ahogy a Flash és a Tudósok szempárai egymásnak koccantak, közös poklok találkoztak. Közös poklok, mégis mindegyik saját, s nekünk a tiédet alig sikerült megismerni, hisz hallgatag voltál, szerény, s kicsit mintha mindig is már abban a másik dimenzióban, amelyben most.
Amit nem tud az értelem a sorsnak megbocsátani, az a tény, hogy itt maradt utánad egy kisfiú, aki igazából te vagy, csak neki nélküled sokkal nehezebb lesz felfedezni a csillagokat, megérteni a műholdakat, meg hogy mi miért is van, mekkora aksi kell egy rádióadóhoz, hogyan lehet feltörni a MIR adatbázisát, s hogyan basszerozni a Rendőr nem vigyáz refrénjét. És itt maradt erős, harcos és okos nőd, akinek nélküled mindaz, ami elérhető, oly kevés marad, s most már neki csak a fiad adhatja az erőt, ő, aki a te hullámaidat veszi majd és adja át, ahogyan benne egyesült örökre szerelmetek hulláma is.
De nekik kettejüknek, a te űrkutató csapatod földi sejtjének meg kell érteniük azt, hogy neked küldetésed volt, amely felvitt az égre, hogy ott az étert, a hullámokat, az egész rendszert rendbe rakjad, s új beosztásodban, új Gagarinként új életedet megkezdjed.
Mert nem haltál meg, csak áthelyezést kaptál: előre mentél az időben. Mi követni fogunk, de nekünk van itt még egy-két elintézendő dolgunk, bár semmisségek ezek. Hisz kis játék ez a földi, viszont abban nagy, és izgalmas, hogy egy kifutópálya az ismeretlenbe, feléd. aki már ott vagy, s ott készíted elő nekünk a terepet a megérkezéshez.
Talán Bada Dadával is találkoztál már, aki lehet, hogy ott is azt énekli: a Halál kamionja mindenkit elgázol, ahogy akkor az Á-ban.
Bizony elgázol, ahogyan mi is a halált. Nevetve, mert már most tudjuk, érezzük, hogy a túloldalon jó lesz, hisz ott nincs kérdés, nincs válasz, nincs feladat, nincs unalom, csak a szabad száguldás, amelyhez útravalóul most utánad küldi párod földi poraidat, hogy az se húzzon le, de még csak véletlenül se vissza ide, a rögös földbe, hanem szárnyalhass minden atomodban fent, a végtelenben mindörökre.
Álljon itt befejezésül Charles Bukowski pilótatársad legutolsó verse, amely a túlvilágot érintésnyi közelbe hozza el nekünk.
folyók

a pokol folyói az enyémek, nem a tiéid,
az enyémek, míg folynak forrón, koszosan
és végtelenül,
ők az enyémek, csak az enyémek,
s különösek
nekem,
és senki másnak nem,
az enyémek,
ahogy visznek,
éjjel és nappal,
heteken át,
hónapokon át,
éveken át,
az enyémek,
hallod-e?

már nem igyekszem kiúszni,
sodródom a folyókkal,
beszélek a folyókkal,
olyasmit mondok nekik,
hogy:
„ismerlek titeket.
már régóta
együtt vagyunk.
semmi mást
nem várok.”

rohanunk a halál felé
és leszarjuk
a halált,
ez a mi játékunk,
és csak a miénk.

a pokol folyói az enyémek,
az enyémek,
a pokol folyói
amelyek folynak,
sodródnak
velem,
az én poklom csakis
az enyém lehet,
ahogy az enyém most, és
talán
mindörökké,
ámen

Ivánom! Jó utat az örök fénybe, oda, ahová mindig is vágytál!



drMáriás