<

>

A nottinghami Tindersticks a kilencvenes évek egyik legjellegzetesebb hangú brit zenekara volt – még ha ez a hang némiképp halk is volt a grunge és a britpop nagy zajongásában. Az együttes gazdagon és változatosan hangszerelt, melankolikus kamarapopja nem volt harsány, viszont annál elegánsabb: nem véletlen, hogy az első három lemezt a mai napig hatalmas kritikai és közönségkultusz övezi. Sokan hasonlítják Nick Cave-hez (amiben nagy szerepe volt a zenekavezető-frontember, Stuart Staples összetéveszthetetlen orgánumának), de a Tindersticks mindig is visszafogottabb, kevésbé tragikus irányt képviselt. Bár az együttessel kapcsolatban lépten-nyomon használt „melankolikus kamarapop” kifejezés amolyan akusztikusgitáros-naivdalos asszociációkat kelt, a nottinghami együttes ennél sokkal-sokkal változatosabb és több volt.

Stabil, szélsőségektől mentes működésére mi sem volt jellemzőbb, mint az, hogy mgbízhatóan, kétévente szállította az új nagylemezeket (tíz év alatt ötöt), és finom hangsúlyeltolodások mellett biztosan őrizte markáns megszólalását. Emellett a tagok rengeteg filmzenét is komponáltak, főleg a francia rendezőnő Claire Denis munkáihoz (de például a korai lemezek zseniális hangszerelője, Dickon Hinchliffe az Oscarra jelölt A hallgatás törvényéhez is).

Aztán a 2003-as Waiting for the Moon után váratlan törés állt be a zenekar karrierjében: Staples szólókarrierbe kezdett, Hinchliffe távozott, és úgy tűnt, a Tindersticksnek örökre vége. Egyetlen koncertre állt össze az együttes, 2006 szeptemberében a Barbicanben, amikor második lemezének anyagát adta elő az ironikus „Don't Look Back” címen, de ekkorra már végleg elváltak az utak.

Staples azonban nem bírta sokáig: 2007-ben David Boulterrel és Neil Fraserrel újjáalapította a zenekart, és bár sokan hiányolták Hinchliffe utolérhetetlen hangszerelési megoldásait, az együttes, új tagokkal kiegészülve újra régi fényében ragyogott. Különösen igaz ez a legutolsó, idén februárban megjelent nagylemezre, ami a legszebb Tindersticks-hagyományokat eleveníti fel. Finom dalstruktúrák, Staples utánoshatatlan éneke, elegáns, mindent belengő melankólia: egy igazán érett és tudatos zenekar nagyszerű produkciója, amit az alapítása óta Magyarországon először járó együttes bemutat az A38 Hajón.

A zenekar tagjai
Stuart Staples: ének, gitár, programozás
David Boulter: billentyűs hangszerek, tangóharmonika
Neil Fraser: gitár
Dan McKinna: basszusgitár, billentyűsök
Earl Harvin: dob, ütősök

Lemezek
The Something Rain, 2012
Falling Down a Mountain, 2010
The Hungry Saw, 2008
Waiting for the Moon, 2003
Can Our Love..., 2001
Simple Pleasure, 1999
Curtains, 1997
Second Album, 1995
First Album, 1993
 

<

>

Thomas Belhom francia zenész 14. szülinapjára egy dob-komplettet kapott, s azóta i ezt tartja élete legboldogabb napjának. Majd hosszú ideig élt hippi szüleivel és azok cirkuszi barátaival, aminek következtében belőle hardcore punk lett. Hamarosan már egy zúzós bandában dobol, valamint a Katalán színházi monstrum, a La Fura dels Baus pirotechnikása. Majd hamarosan egyre többet olvas, válogatott zenéket hallgat, köztük olyanokat, mint a The Kinks, a Hüsker Dü vagy Chet Baker.

Végül az Egyesült Államokba költözik, hogy életre keltse zenészi álmát, s formációt alakítson élettársával Naim Amorral. Majd 2003-tól szólóban lép fel és szólóban i adja ki lemezeit.

Mert ez a szóló szerep illik a legjobban Thomasra, az, ahogyan egy este remek hangulatát megadja kiváló és érzékeny dobosként. Saját szerzeményei mellett előad számos híres számot, amelyeket feldolgozott, s ad elő hol loopban, hol beatben, hol dobütővel, hol seprűvel, hol jazzes, hol gamelános hangulatokban.