<

>

Mekkora utat jár be egy művész húsz év alatt? Hányféle korszak, hány különböző stáció fér el két évtizedben? Ádám Zoltán húsz évére visszatekintve: szinte megszámlálhatatlan a sokaságuk. Amikor jó reményekkel és képességekkel kilépett a Főiskola kapuján – jókor és jó helyen találta magát. A Műcsarnok akkortájt nem a maradandóság fellegvára volt, hanem a friss kísérleteké. Vezetése pedig épp azon a nyáron szánta el magát egy szokatlanul merész akcióra: ifjú festők nagyszámú raját kérte föl: fessenek klasszikus technikával (olajjal, vászonra) friss szellemű képeket egy – Frissen festve címmel tervezett – Ernst Múzeumbeli kiállítás számára. A megszólítottak körében ott volt a frissen végzett Ádám Zoltán is. Munkája oda is illett: ha nem is lépett az „új szenzibilitás”-nak elkeresztelt és „radikális eklektika” gyanánt jellemzett stíluskör legközepébe, jó helyen állt – elvont formákkal, szolidan harmonizált színekkel épített képe hozzá illett a többihez és a trendhez. Így hát az első hívás hozta a többit, részt vett a következő megmozdulásban is: három képe ott volt a Magyar Nemzeti Galériában is az Eklektika címmel rendezett kiállításon. Ádám Zoltánban azonban erős a hajlam a járt utak elhagyására és az úgynevezett logikus lépések meg nem tételére. Mindenesetre hamarosan új körben, új elgondolások megvalósítása közben láthatta, aki figyelemmel kísérte a pályáját: 1989 és 1995 között az Újlak Csoport törekvéseinek egyik generálója és kivitelezője lett, klasszikus eszközeit félredobva a konceptuális művészet és az „arte povera” jegyében alkotta részben egyéni, részben kollektív munkáit/munkáikat. Aki erre a korszakára kíváncsi, hármat is láthat belőlük (Tűzoltó utcai ikonok címmel) a Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításán. Aztán a folytatás, ahogyan az Olaj/Vászon kiállításon mutatkozott, megint csak a festés klasszikus technikájával – vászonra felhordott enyves festék- és lakkrétegekből – épített, elvont, szín- és formaritmusokkal operáló festményeket termett Ádám Zoltán műtermében. No, és a Cigány menyasszony? Ő hogy kerül ide? Mit jelentsen ez a minden eddigi fordulatot radikálisan tagadni látszó figurális alkotás? Miből merítette hozzá Ádám Zoltán az eszközöket – és mit akar velük? Az eszközöket, azt hiszem, könnyebb számba venni; kezdjük hát velük. Úgy mondható talán, hogy ezek mit sem változtak, csak az elrendezésük lett más – a régebben önmagukat jelentő színek és formák most új módon rendeződtek el a vásznon, és megőrizve szuverenitásukat, egy további mezővel gazdagodtak: leírnak egy látványt, megjelenítenek egy embert. Egy megszeppent embert, aki kicsit félve, ám nagyon komolyan, szívbeli átéléssel alakítja élete szerepét. Ádám Zoltán nagy dolgot cselekedett, amikor ezt meglátta – és még nagyobbat, hogy meg is bírta festeni.