<

>

Édes jó Hajósok,
Szárazföldi és Folyami Patkányok,
Medvék,
Kapitányok és Hajósinasok!

Mit mondhat a 2011.év karácsonyára egy magyar író?
Nagyot hallgat akkor.
Nincsen jó idő, összetapadtak a felhők, csapkodnak a villámok, egyik hullám a másik után.
Még jó, hogy a Hajó nem áll a feje tetejére.
Kapaszkodjatok a korlátba, féljenek mások a ködben.
Azt szokás mondani, karácsony idején mindenki térjen haza, legyen együtt a családjával.
Én meg azt mondom, mindenki találkozzon mindenkivel, úgy legyünk otthon, hogy együtt vagyunk, három lila gyertyára következik a negyedik, a püspöklilákra a pápafehér.
Nem elbújni, nem összekucorodni, nem gubózni, nem bekulcsolni.
Nem ráncolni, nem görcsölni, nem gyűlölni, nem félni.
Egy laza siklás a Napnyugta felé a Tündék Tengerén.
A Hajósok például legyenek egymás ajándékai.
Mit akar a magyar író?
Írni.
Meg ajándékot adni.
Mostanában egy olyan könyvet farigcsálok, amiben a focis történetek vannak, szerintem rendjén van, hogy ebből adjak Nektek… mondjuk… mondjuk kettőt a kínai ledes villogó füzér alá.
Olvassátok és okuljatok.
Béke és mi magunk is legyünk velünk.

Kőrösi Zoltán

Test és lélek

A közismert bölcsesség, miszerint azok vagyunk, azzal egyesülünk és menthetetlenül azzá leszünk, mint amit megeszünk, a labdarúgás világában sokszorozottan igaz. Az igazi labdarúgó tudja, hogy a mérkőzés nem akkor kezdődik, amikor a bíró a sípjába fúj, hanem jóval előbb: az előző napi reggelinél, ebédnél és vacsoránál, az emésztésnél és a testben keringő nedveknél, az ételeknél és italoknál már idejekorán eldől számos kérdés, még akkor is, ha a többségük aztán csak a pályán mutatkozik meg.
A füvön azt és úgy tudjuk megtenni, amit és ahogyan azt a bennünk dolgozó ételek megengedik.
Vannak segítő és vannak gátló ételek, vannak semlegesek és vannak bonyolultabb természetűek is, amelyek, mint a szerelemben a bor, serkentenek a kezdésnél, de cserben hagynak a végén. Minden valamire való futballistának megvannak a maga titkos ételei, mi több, olykor éveken át kikísérletezett, az ételekhez tartozó titkos babonái, amelyek legalább olyan fontosak a jó játékhoz, mint a kényelmes zokni és a le nem csúszó sportszár.
A vörös és a fehér húsok közötti eldönthetetlen vita a labdarúgás történetéhez legalább annyira hozzá tartozik, mint a az ötcsatáros felállástól a gyémánt formációig tartó taktika-történelmi fejlődés. A szénhidrátok és folyadékok bevitele és hasznosulása számos, többre hivatott játékos pályájában okozott már érthetetlennek ható fiaskókat, s a labdarúgás történetében a táplálkozástudomány szakemberek egyre tekintélyesebb területre terjeszkedhettek ki, mégis, különös, hogy az ételek minéműsége mellett ezek a tudós emberek milyen kevés figyelmet szentelnek az ételekhez kapcsolódó szertartásokhoz.
A közvetlenül a meccs előtt elfogyasztott élelmiszerek közül a labdarúgás alsóbb osztályaiban kimagaslóan vezet a szőlőcukor. A kerületi, járási és megyei szinteken harcoló labdarúgók jelentős többségének erős meggyőződése, hogy a másfajta lebontási folyamatok miatt a máskülönben ehetetlen és jellegtelen szőlőcukor-tabletták titkos erőforrásokat szabadítanak fel a szervezetükből, s döntő szerepet játszhatnak egy kiugratás elérésében. Vannak olyan komoly játékosok, akik soha nem lépnének pályára, amíg egy Sport szeletet el nem fogyasztanak, van, aki a félbevágott, parizeres kifliben hisz, van, aki az előző napi, megszáradt, megkeményedett rántott húsban, s van, aki a tegnapi, elmorzsásodott karaj kenyérben. Van, aki radikálisan megtagad minden szilárd táplálékot, és kizárólag a folyadékbevitelre koncentrál. Ez a tábor a tejeskávétól, kakaótól egészen a jól összeválogatott szeszes italokig terjed. Az utóbbi csoport körében különös népszerűségnek örvend a pohár sörrel kísért unicum, mert hitük szerint az alkohol felszabadító, serkentő hatása éppen ebben az egyvelegben teljesedik ki igazán: a csapolt sör visszafogott buborékjai és gyomorkeserűben feloldott gyógynövények a lehető legjobban köszönnek vissza egy gyors vágta után.
Van azonban olyan játékos is, aki  csupán vizet hajlandó inni, sőt, olyan is akad, aki  pontosan tizenegy gyűszűnyi pohárral fejezi ki a hódolatát a csapat előtt. Természetesen az italok között elkülönül a buborékos és nem buborékos folyadékok össze nem téveszthető tábora.
Mindez a tudás, noha keveredik benne az évek során felhalmozott tapasztalat és az örök reménykedés, a tökéletesedés utáni vágy, sokkal inkább terjed játékostól játékosig, semmint a hivatalos könyvek lapjaiból. Arról pedig aztán végképp nem beszélnek az evéssel foglalkozó labdarúgó-könyvek, hogy az igazi futballista számára a mérkőzés előtti felkészüléshez, az izgalomhoz miként tartozik hozzá az emésztés felgyorsulása.
A labdarúgó számára ugyanis a mérkőzés már akkor elkezdődik, amikor először képzeli el, milyen cselekkel fog átkígyózni a rátörő hátvédsoron, hogyan rázza le a szívósan tapadó emberét, milyen becsúszással kotorja el a labdát az ellenfél elől, s miként magaslik ki a mezőnyből, magasan felugorva, erőteljesen biccentve a beíveléseknél. Az igazi futballista tudja, hogy a terveket rövidesen egy, a gyomorból induló, rövid, mély kordulás fogja nyugtázni, előbb csak olyan hang, mint a távoli harang, majd az egyre ellenállhatatlanabb, egyre erősebb sürgetés. A meccsre való készülődésnek ugyanis elengedhetetlen kelléke a hasmenés, ami egyszerre a kellő lelki állapot és a kellő fizikai megtisztulás záloga.
Az első harangszótól az utolsó, a harc előtti könnyebbé válásig kinek-kinek másként vezet az útja. Hányszor, mikor, hogyan, nincsenek kikövezett utak. Abban azonban minden igazi labdarúgó egyetért,  hogy a jó játékos könnyű szívvel, tudatlan, üres fővel és megtisztult belekkel lép a pályára. A felkészült játékos csakis a hasmenéssel együtt lehet teljes. S ha ez így van, akkor nem állhat meg előtte senki sem.

Öltöző

Az öltöző nem csak azért különleges, a létezés máshol megszokott kereteitől különböző univerzum, mert a szagoktól a szavakig saját jelentéstartományai vannak.
Az öltözőben tudvalevőleg minden más: itt azért vetkőznek le, hogy felöltözzenek; a kevesebb lesz a több. S megfordítva is: az öltözőben a jelenés, vagyis az intenzív létezés végén azért öltöznek fel, hogy elmenjenek.
Nincsen elhagyottabb hely egy üres, fűtetlen öltözőnél, és nincsen elhagyottabb hely egy vízfoltos, fűcsomós, izzadságszagú öltözőnél.
A mérkőzés kilencven hosszú percbe sűríti a lét kérdéseit, az öltöző három klasszikus drámai felvonásba osztja az életet. Megjövünk, harsányan és követelőzően, hogy aztán az egymásra találást és az okítást követően magunkra vegyük a harci jelmezeket, indulunk a harcba. Félidőben döbbenten nézünk körül, hiszen fel kell tennünk maguknak a legelemibb kérdéseket. A küzdelem végeztén már minden más értelmet kap, sajog az elhasznált test, kavarog a múlt, felöltözünk, hogy kilépjünk egy másik világba.
Vízcseppek maradnak utánunk, föld és sár.
Senki nem érkezhet elsőként az öltözőbe, legfeljebb a kiüresedett térben ő lehet az első új honfoglaló.
Az öltözőben mindig voltak előttünk, akik itt éltek, öltöztek, készültek, zuhanyoztak és elmentek, és mindig lesznek, akik az utánunk következő meccsekre gyűlnek.
Az üres öltözőben kötelező körbejárni a mosdót, a zuhanyozót és a vécét: a határok megismerése nem gyengeség, hanem mérce, amihez viszonytanunk kell a képességeinket és a küldetésünket.
Az öltözőbe belépve, ha már a csapattársak ott vannak, miközben látszólag az egymásra találás boldogságának töredékes megmutatásával bajmolódunk, minden erőnket a legjobb hely elfoglalására kell összpontosítanunk. Az erőteljes, férfias kézszorítások olyan lépcsőfokok, amelyek jó esetben az ablak alatti sarokhoz, az öltözőpad legszélső fogasához vezetnek. Az öltözősarok vitathatatlanul kitüntetett hely: az öltöző szívcsakrája, ahol mindössze egy szomszédunk van, a résnyire nyitott ablakból beárad a túlvilági levegő, és a sportszatyrunkat bátran a földre tehetjük, ott nem fenyegeti semmiféle odébb rúgási veszély.  
Nagyobb labdarúgó kluboknál, ahol a szekrényeken névtáblák szabályozzák az életrendet, és sokat tapasztalt szertárosok készítik elő a kijelölt helyekre a mezeket, sportszárakat és nadrágokat, az öltöző világának mesterséges kordába szorítása elfedi az élet természetes menetét. Komoly elméleti szakmunkák mutattak már rá, hogy az öltözők félreértett domesztikálása milyen hátrányos következményekkel járhat a labdarúgók küzdeni tudását illetően: aki úgy hiszi, hogy saját szekrénye és névtáblája van, az semmit nem érthet meg a pálya törvényeiből. Ideig-óráig biztonságba ringathatja magát, de jobb, ha tudja: nincsen olyan öltözőszekrény, amit ne használhatna más, és nincsen olyan névtábla, amit egy szertáros ne tudna lecserélni.
Az öltözőbe érve egyetlen célunk lehet: az ablak alatti sarok elfoglalása. Néha ehhez beszélgetni, barátkozni is kell, az ember társas lény, akkor is, ha a társakon át juthat az őt megillető helyre. Néha elég a már oda pakolt cipők, táskák és ruhák egyszerű áthelyezése. Nem azért érkezünk az öltözőbe, hogy mások helyére pakoljunk, de nem is azért, hogy mások levetett holmija kiszoríthasson bennünket a létezésből. Elég egy okos lábmozdulat, egy határozott karlendítés, mintha csak integetnénk, és a legjobb öltözői hely máris üres.
A jó gazda azért jó gazda, mert tudja, nem csak szaporítani, de néha pusztítani is kell. Éppen elég teher a táskából előkerülő múlt, az elrobogott mérkőzések minden illata, amelyek a stopliscipőben, sípcsontvédőben, zokniban, mezben, nadrágban mutatják meg magukat. Kipakolni egy sportszatyorból felér egy bő lére eresztett, nagyszabású családregénnyel, amiben generációkon át rajzolódik fel a jelenkori determinációk és a kétségbeesett, ám végsőkig elszánt küzdelmek együttese. Aki kipakol egy sportszatyorból, az magához öleli az elmúlt mérkőzések minden fontos pillanatát. Öreg és tapasztalt, mint egy nagy harcos, leszámolt az illúziókkal,  s mégis hisz a test kiapadhatatlan tartalékaiban. Hisz abban, hogy a szellem kibúvókat keres, de a testünk okosabb nálunk.
Aki felhúzza a sportszárat, a mezt és a nadrágot, az családot választ a család helyett és kasztot a születési rendje helyett.
Aki felnyitja az elmúlt héten is használt bemelegítő krém tubusát, az nem csak magához köti az elmúlt bemelegítések, ütközések és harcok minden sajgását, de hitet tesz a szellem és a test kivételes pillanatokban létrejövő egysége mellett.
Aki a földhöz ütögetve veri ki a beszáradt salakot, füvet és földet a stoplik közül, megigazítja a cipő nyelvét és se nem szorosra, se nem lazára húzza a fűzőt, amikor nem nagy csomót bogozva megköti a cipőzsinórt, az nem kevesebbet tesz, mint rítussá formálja az összesűrűsödő emberi tapasztalatot: küzd és bízva bízik, hiszen a lét célja a küzdelem maga.
Örök és visszatérő és megválaszolhatatlan kérdés, hogy szabad-e beszélgetni az öltözés alatt.
Vannak, akik hisznek a szómágiában, a tréfákban, a kedélyeskedő mondatokban. Mások összeharapott szájjal, némán merednek maguk elé.
Vannak, akik a mellébeszélés jellegzetesen emberi módját követik, úgy dobálják egymásra  az össze se tartozó mondatokat, szavakat, mintha már a zuhanyzás után lennének, s átlépnének a vizes törölközők fölött.
Az elkövetkező meccsről beszélni lehet, csak nem érdemes.
Az elmúlt meccsekről beszélni lehet, csak nem érdekes.
A legnagyobb futballisták regényeket mesélhetnének a hallgatásról.
A labdarúgás történetének egyik legérdekesebb és legokosabb öltözői beszélgetését a legendák szerint Orth György és Schlosser Imre folytatta le ezerkilencszáztizenhét novemberében az Ausztria-Magyarország válogatott mérkőzés előtt. Akkoriban az MTK olyannyira nem talált sehol legyőzőre, hogy a válogatottban rendre nyolc-kilenc kék-fehér mezes játékos szerepelt, éppen abban az évben az utánozhatatlan és már erősen karika lábú Schlosser és a mellé felnövő, tankszerűen támadó Schaffer együttesen nyolcvanhét gólt rúgtak a bajnokságban, maga az MTK száznegyvenhetet szerzett és cserébe mindösszesen tíz gólt kapott. A csapat edzője az a Jimmy Hogan volt, aki öt bajnoki címet söpört be a hungáriásokkal. A nagy Schlosszer olyan népszerű volt, hogy anyaklubjánál, a Ferencvárosnál egy utcát is elneveztek róla a szurkolók, a stadion melletti utat Slózi-köznek hívták. A vállukon hordozták a meccsek után, és a magyar labdarúgás történetének első átigazolási botránya lett, amikor Schlosser összekülönbözött a Ferencváros vezetésével és átigazolt a nagy riválishoz.  Ahányszor felbukkant az Üllői úti villamoson, végig, ameddig csak lehetett, futva kísérte őt az úton egy lelkes fiúcska. Schlosser egyszer megajándékozta az ifjú szurkolót egy villamosjeggyel, hogy ne kelljen a szerelvény után rohannia. A fiú azonban ahelyett, hogy elhasználta volna a jegyet, ott helyben megfogadta, hogy elteszi, és örök időkig az emléke lesz. Ezt olyannyira bebizonyította, hogy volt olyan utas, aki azonnal tíz koronát is ajánlott a jeles tárgyért, ám ő csak a fejét rázta és a jegyet megtartotta magának.
Ezen, az ezerkilencszáztizenhét novemberi, osztrákok elleni mérkőzésen szerepelt először egyébként a magyar nemzeti tizenegyben minden idők egyik legnagyobb futballistája, Orth György.
A két MTK-s egymás mellett ült a fapadon, az öltözőben.
November volt, esős, nyálkás idő.
A két csodálatos labdarúgó a feljegyzések szerint látszólag semmit nem csinált, hátrahajtott fejjel üldögéltek, csukott szemmel hallgattak.
Elcsöndesedve járkáltak körülöttük a csapattársak is.
Amikor végre valaki meg merte kérdezni őket, miért nem öltöznek, s hogy vajon mivel foglakoznak, Schlosser kinyitotta szemét és csak ennyit válaszolt:
- Nem érünk rá. Futballozunk.
Orth pedig, aki akkor még fiatal, tizenhat éves fiú volt, szintén kinyitotta a szemét.
Ő nem is mondott semmit, csak elmosolyodott és bólintott.
Aztán beöltöztek mind a ketten, felvették a meggypiros mezt, a fehér nadrágot és a zöld sportszárat, és mentek ki a pályára, úgy fociztak, ahogyan senki más nem tudott.