<

>

Egy magasított, földig érő abrosszal leterített, ételekkel megrakott asztal alá ültettek be, ahogy még kilenc velem egyidőben érkezőt.

Belülről egy személyes elemekkel (fényképek, gyerekrajzok, kézírás, elemlámpa…) kidekorált próbafülke hangulatát keltette a hely, ahol ültem. A szemem előtt kissé rövidebbre szabott damaszt lógott, ezért is láthattam, hogy leült hozzám valaki, akinek csak a lábszárát és a kezét vehettem szemügyre.
A keresztnevét mondta, és egy virágokkal teleszórt vizestálban szappanozni kezdte a kezét. Én is megmondtam a nevem.

Megdicsérte a húszéves cipőmet. Ő gyerekkorában mezítláb járt. Egy Baranya megyei faluban nőtt föl. Most fehér balettcipő volt a lábán. Arról kezdtem beszélni, hogy amikor a cipőm új volt, a szülőhelyén töltöttem egy hetet. Akkor voltam először cigányok között, táncoltam, akkor egyet egy ismeretlen férfival, akinek az arcát nem is láthattam, mert éjszaka volt, és nem volt közvilágítás. Vezetett a táncban és a sötétben, én meg tudtam követni. Zuhogott ránk az eső a sötétben.
 

Itt a hajón minden csupa fény, jól ismerem a helyet. Világos. Fehér, nem fekete. Az élmény mégis hasonló, az ő arcát se látom. Etet: kenyérdarabot dug a kezembe, aminek szappaníze van. Rágcsálom a szappanízű kenyeret, és az az érzésem, hogy olyasmiben veszünk most részt, aminek a table d’hote-hoz semmi köze. Kuncogunk és csodálkozunk.

Aztán letelik az idő és menni kell. Elkéri a számom, gyorsan lefirkálom egy lapra… közben ő is firkál egy másik lapra egy mondatot, amelyben valami valószerűtlen egyszerűséggel megfogalmazza, hogy miről szólt a beszélgetésünk. Adok neki egy kis ajándékot: gesztenyét és naspolyát a kertemből. Becsomagolva hoztam Marijenak, de oda kellett adnom neki. Köszönjük, Marije, jobban érted, mint mi, hogy miről szól ez az egész.