Írógép helyett napernyő

Ír-e nyáron az író, s ha igen, akkor mit, vagy inkább pihen, nyaral, mulat, élményt gyűjt, felolvas, vitázik, levelez, udvarol, borozik, netán pályázatot ír? Benedek Szabolcs írót megkértük arra, hogy ajánljon nekünk nyári olvasmányokat, aki kedves tanácsai mellett egy remek, még publikálatlan regényrészlettel is megajándékozott bennünket.

A38: Mit csinál egy író nyáron? Ír? Pihen? Tervezget?

Benedek Szabolcs: Ugyanazt, amit ősszel, télen és tavasszal: szemlél, figyelget, olykor mondatokkal szöszöl. Közben igyekszik többé-kevésbé összeszedni magát. Az a különbség, hogy a gyerekeket most nem kell, illetve nem lehet óvodába vinni, mivel az zárva van. Úgyhogy a nyár nagyon hatványozottan a gyerekekről, a velük való törődésről szól. Meg a kapcsolatról. Egyébként hogy némi konkrétumot mondjak, most valóban nem írok semmiféle hosszabb dolgot, van kész kéziratom, és arra várok, hogy kiderüljön, merre dől el a dolog. Azután lehet menni tovább. Közben sokat olvasok.

A38: Kérlek, ajánl három nyári olvasnivalót a Hajó közönségének!

Benedek Szabolcs: Az egyik mondjuk legyen Keith Richards önéletrajza, ami most jelent meg magyarul. A címe nemes egyszerűséggel az, hogy Élet. Nem is a pályafutás a lényeg benne, meg az életrajzi adatok, azokat máshonnét is össze lehet szedni. Hanem az, ahogyan ez az öreg és kisfiúsan bölcs rocker szemléli a világot. Egyike a rock and roll utolsó hiteles arcainak. Én kicsit ambivalensen viszonyulok a Rolling Stoneshoz: voltam pár koncertjükön, ám egyik lemezüket se bírtam még sose az elejétől végéig meghallgatni. De ebben a könyvben nem is a Stones a lényeg, hanem az, ahogy „Keef” az életről, a művészetről, a lázadásról és a szeretetről beszél.

Aztán itt van a Gion-életműsorozat negyedik kötete, benne az összes novellájával (Műfogsor az égből). Egy csomó figura jó ismerős a regényeiből. Gionnál amúgy se lehet mindig egyértelműen eldönteni, hogy ez most éppen egy novella vagy egy regény fejezete, de talán éppen ez az egyik erénye az ő életművének: mintha egy folyamatosan zajló, kavargó történetet olvasnánk, amelybe bármikor könnyűszerrel be lehet kapcsolódni.
Amit még sokat forgatok mostanában, az egy Horvátország-útikönyv, ugyanis július végén elmegyünk pár napra a tengerpartra. 1994-ben jártam utoljára Horvátországban, akkor még nem volt mindenütt autópálya, és emlékszem, időnként üres, szétlőtt, hátborzongató falvakon keresztül vezetett az út, de a tenger akkor is csodás volt. Most a gyerekek talán már elérték azt a kort, amikor neki lehet vágni az Isztriának.

A38: Nagy Beatles-szakértőként miként értékeled a Ringo Starr-koncertet?

Benedek Szabolcs: Nagyon családias volt. Nem is tudom, mennyien lehettünk, két-háromezren talán. De éppen ez volt az egyik legszebb benne. A megharmadolt küzdőtértől nem messze ültem, és azt figyeltem, hogy a gyülekező rajongók jelentős részét ha csak arcról is, de ilyen-olyan Beatles-rendezvényekről ismerem. Ringo különben hozta azt a formát, amit vártunk tőle. Egy végtelenül kedves és mókás fickó, öröm volt látni, ahogy kommunikál a közönséggel, tréfálkozik velük, és a nézők beszólásaira is veszi a lapot. Ha jól tudom, roppant kevés időt töltött kies fővárosunkban, ugyanis közvetlenül a koncert előtt érkezett és rögtön utána ment is tovább. Roppant szoros a turné menetrendje, és le a kalappal előtte, hogy ezt hetvenegy éves csinálja. (Fotó: Galló Péter)

A38: Esterházy Péter tényleg volt Beatles-koncerten?

Benedek Szabolcs: Igen, egy interjúban elmesélte, hogy 1966-ban, tizenhat évesen a németországi rokonoknál nyaralt, és éppen akkor zajlott a Beatles német miniturnéja a Bravo szervezésében, úgyhogy Essenben látta élőben a bandát. Nem tudom, honfitársaink közül hányan láthatták annak idején a Beatlest játszani, de nem lehettek túl sokan. Szóval ez az esseni koncert szakrális élmény lehetett. Nekem tulajdonképpen a Starr-koncert is az volt, már azzal is megelégedtem volna, ha Ringo kijön a színpadra, kétszer meghajol, majd távozik. Különben 1966-ban a Beatles már nagyon unta a turnézást, elég fásultan nyomták végig azt a koncertsorozatot, de ezzel együtt se voltak igazi színpadi zenekar. A stúdió volt az ő világuk, ahol sokkal szabadabban kísérletezhettek. Ennek ellenére a két élő tag, McCartney és Ringo is nagyon ragaszkodik a koncertezéshez, a turnézáshoz. Most is úton van mind a kettő. Külön-külön.

A38: Említetted, hogy van kész kéziratod. Annak mi a sorsa?

Benedek Szabolcs: A sorsa az, hogy az íróasztali sötétségből kilépve készen várja a jobb jövőt, konkrétan a fényre lépést, tehát a megjelenést. Babonából inkább nem mondanék most ennél többet, de úgy fest, én legalábbis azt remélem, hogy a helyzet biztató. Talán lesz belőle valami.

A38: További tervek? Álmok? Rémálmok?

Benedek Szabolcs: Mostanában túlélésre játszom. Meg akarok szabadulni a saját nyűgjeimtől. Mikor lehetne ezt máskor csinálni, ha nem pont nyáron?

Részlet

Benedek Szabolcs: Az ördög Budapesten

című készülő regényéből

Halott lányt találtak a Városliget szélén, az István út és a Bálint utca sarkához közel. Az éjjeliőr bukkant rá, a szolgálat végén, amikor a pirkadat apránként elnyomta a gázlámpák imbolygó fényét. Ebben a leheletnyi időszakban valamelyest elcsöndesedett a város: már nem zörögtek a megnyugvást sehol nem lelő lumpolókat ide-odaszállító fiákerek, de még nem csörömpöltek a villamosok sem, hogy a munkába igyekvő első utasokat (többnyire munkásokat) a földi hatalmasságok által nekik rendelt helyükre vigyék. Akik ilyenkor tántorogtak ki a kávéházakból, azok inkább nyugalomra és friss levegőre vágytak, így hát a fáradt tivornyák utáni erőltetett jókedv múltán halkan elbotorkáltak hazafelé, még éppen megfelelő időben ahhoz, hogy ne kelljen kerülgetniük a piacra igyekvő cselédeket, s ne kelljen állniuk a házkapuk előtt sepregető házmesterek rosszalló tekintetét. A rikkancsok se kapták még meg a nyomdaillatú napilapokat. A város hirtelen, talán számára is váratlanul, elnémult, s a folytonos rohanásból megtorpanva néhány röpke pillanatig csodálkozva méregette önmagát, mintha nem ismerné föl, hogy kivel néz a tükörből farkasszemet. Csupán a liget fáinak susogása és a mozdonyok füttye a Keleti pályaudvar felől szakította meg olykor-olykor ezt a rémisztő és errefelé oly idegen csöndet.
A lányra akkor bukkant rá az éjjeliőr, amikor az utolsó lumpolót is elnyelte valamelyik frissen bevakolt bérház, és az utcákon végleg elhaltak lépteik. Egyetlen embert sem lehetett látni sehol. Az ablakokat elfüggönyözték, vagy leeresztették a redőnyt. Ezekben a percekben meglazultak az éjszakára fölhelyezett bajuszkötők, és az alvás nehéz párája még nyomasztóbbá tette a hitvesi ágyakat. Horkoltak, prüszköltek, krákogtak, sóhajtoztak, forgolódtak a habkönnyű kövér testek a nyári takaró alatt. A közelgő hajnal lassacskán rózsaszínűvé festette az álmaiból soha föl nem ébredni vágyó Budapestet.
A lány pontosan úgy feküdt a bokor alatt, mint azok, akiket fölrántott vidékről a nagyváros csábítása, hogy aztán napjaik nagy részét az utcákon lődörögve töltsék, majd az este leszálltával, korgó gyomorral, valamelyik parkban vagy ligetben találjanak maguknak átmeneti nyugvóhelyet. Az éjjeliőr több ilyet szokott látni az első napsugarak idején: meghagyták neki, hogy ezeket mindet ébressze föl, ő azonban ilyenkor mindig tett még egy kört, mondván, az első alkalommal még túl sötét volt ahhoz, hogy bármit is lásson. Most is csak azért ment oda a lányhoz, mert az nem egy padon, vagy valamelyik vastagabb fa lenyúló alsó ágain feküdt, hanem egy jókora bokor tövében.
– Tisztára úgy festett, akár ha aludna – magyarázta az István út és az Aréna út sarkáról idehívott rendőrnek. Akkorra már valamelyest összeszedte magát a nagy rohanás után, a látvány okozta döbbenettől azonban még mindig enyhén szaggatottan beszélt. – Az arca egészen az ágak alatt, a teste és a lábai viszont kint, a fűben. Az oldalán feküdt, hátulról pillantottam meg. Gondoltam, odamegyek hozzá, megnézem, hátha baj van. A ruhája tisztára elázott a harmattól, no meg a vértől.
A rendőr komoran bólintott, hogy ezt éppenséggel ő is látja. Egyikük se nézett szívesen a holttestre. Persze, mondhatnánk, ki nézne szívesen egy halottra, csakhogy az éjjeliőr és a rendőr is épp elég dolgot láttak már ahhoz, hogy edzett embernek tekintsék magukat. A látvány viszont mindkettejüket elborzasztotta.
– Hogy hívják magát? – kérdezte a rendőr, hogy kicsit megszakítsa a kötelező szemlélődést.
– Steiner Ottó vagyok, kérem alássan – az éjjeliőr olyan büszkén ejtette ki a nevét, mintha hozzátette volna: „Hát nem ismer meg?”
A rendőr intett, hogy várjon egy pillanatig, és jegyzettömböt, valamint rövidre vágott ceruzát ráncigált elő a zubbonya zsebéből. Pillanatokon belül dühbe gurult. Az éjszaka kivételes nyugalomban kelt. Igaz, hogy az Elemér utcában szét kellett választania két részeg verekedőt, de erről úgy gondolta, hogy eltekint a jelentésében. Most viszont egy több okból is ocsmány holttest készült összerondítani az eddig makulátlan lapot.
Megismételtette a nevet.
– Született?
– 1846. április 2-án.
– Hol?
– Én, kérem, ceglédi vagyok. Húszéves koromban a poroszok ellen harcoltam őfelsége, a császár seregében. S harmincéves voltam, amikor a földijeim egy csoportjával meglátogattam Turinban Kossuth apánkat…
A rendőr ismételten intett, ezúttal nagyobb dühvel.
– Lakik?
– Pesten lakom, kérem. Nem messze innét. Garay utca 6. Feleségem van, gyerekeink nincsenek. Nem adott az ég.
– Mondja el megint, hogy pontosan mi történt.
Steiner Ottó engedelmesen elmondta. Megismételte, hogy gyanakvást keltett benne az, hogy a lány a bokor alatt fekszik. Ennek ellenére amíg egészen közel nem ért hozzá, azt hitte, alszik csupán. Aztán ahogy megrázta, a lány teste a mozgatástól a hátára hemperedett.
– S akkor megláttam, amit tetszik látni.
Az éjjeliőr odamutatott, és a rendőr kénytelen volt újra odapillantani.
– Tudja esetleg, ki lehet ez?
– Valami vízárus. Van itt ilyen ebből épp elég.
– Éjszaka is?
– Éjszaka igazán, kérem szépen. De este, sötétedés után mindenképpen. Ha tetszik tudni, mire gondolok.
Hogyne tudta volna a rendőr! Hát persze, hogy pontosan tudta.
– Találkozott már esetleg korábban vele?
– Meglehet – Steiner Ottó a halott arcát fürkészte. Az teljesen ép maradt, s vér se fröccsent sok reá.
A rendőr is és az éjjeliőr is majdnem egyszerre állapították meg magukban, hogy voltaképpen szépnek mondható a leány – vagy legalábbis szép volt, míg élt. Már persze ha le lehetett volna törölni orcájáról a nyomor, a fásultság és az erőltetett közöny megannyi türemkedő jelét. Vékony volt, sovány, s fektében is látszott, hogy egyenes alkatú. Hosszú, dús, bár meglehetősen koszos haja nem csak a vértől vöröslött, és most különösen erősen rőtlött a lassan fölkelő nap fényében. Olyanfajta ruhát viselt, amilyet a cselédek szoktak, csak épp a főkötő és a kötény hiányzott. Ami mindenképpen kitűnt külleméből, az a cipője. Fűzhető, enyhén fölfelé kunkorodó orrú férficipők voltak az egyébként hibátlan lábain. Lötyögött rajta, a sarkai ki is csúsztak belőle. Talán kapta, netán lopta valakitől? Esetleg guberálta valahonnét? Az is lehet – morfondírozott Steiner Ottó –, hogy a cipőt kidobta valami uracs, a lány pedig megtalálta. Végtére is cipőre mindig szükség van, ráadásul közeleg az ősz.
Nem messze a holttesttől jókora flaska hevert. Sötétzöld üveg, szalma bevonattal. A rendőr – miközben jobb kezében még mindig a jegyzettömböt és a ceruzát szorongatta – lehajolt, és bal kezével meglötyögtette. Az éjjeliőr e nélkül is tudta, hogy a flaska üres. A lányok vízárusnak álcázzák magukat, olykor még van is náluk valamicske víz, de ha elfogy, nem mennek el újratölteni.
Még a bádogpohár is ott volt a derekán, könnyű szíjra fűzve.
A lány ruhája elöl véres volt. A torkán lévő iszonyú sebből kiömlő vér szennyezte be.
– Talán valami állat lehetett – jegyezte meg Steiner Ottó.
A rendőr idegesen belekapart megint valamit a jegyzettömbébe.
– Odahaza, Csemőn, legénykoromban láttam már ilyesmit – folytatta az éjjeliőr, mivel a hallgatást bátorításnak vélte. – A szomszédunkat, Gedeon bácsit egyszer kutyák támadták meg. Két nagy, loncsos korcs. Valamelyik uradalomról kódorogtak be. Mikor apám meg én kimentünk a nagy csaholásra, már rajta voltak az öregen. Fokossal és ostorral kergettük el őket, de nem lehetett már sajnos segíteni. Efféle seb volt rajta, éppen a torkán, valahogy emígy, mint ez itt. A kutyák kiharapták. Bár az talán nem nézett ki ennyire cefetül.
A rendőr Steiner Ottóra pillantott, és ha nem lettek volna rá tökéletesen alkalmatlanok a körülmények, és nem émelygett volna a szabályos, és tényleg csinoska női arc alatt éktelenkedő rettenetes sebtől, talán el is mosolyodott volna.
– Gondolja, hogy a kutyák utána bevonszolták szerencsétlent ide, a bokor alá?
– Látja, erre nem is gondoltam… Milyen okos ember maga!
– Ez a dolgom – a rendőr visszatette a zsebébe a jegyzőtömböt. Büszkeség villant a tekintetében.
– Persze azért nem zárnám ki ezt az állatos teóriát, kérem – folytatta az éjjeliőr kicsit élénkebben –, mert hát hogy szoktak errefelé kutyák kóborolni. Amarról, a külvárosokból szöknek ide. Meg a pályaudvar környékéről is. Néha a botomat kell használjam, hogy megfegyelmezzem őket. Mi van, ha mégis kutyák voltak? Megharapták a lányt, aztán annak volt még annyi ereje, hogy bekússzon ide…
– A stricije csinálta – vágott közbe hirtelen ingerültséggel a rendőr. – A stricije egy mafla nagy késsel. A torkát is és a hasát is. Most meg figyel bennünket valahonnét a távolból. – Maga mögé, a Chicagónak nevezett városrész felé bökött.
Hallgattak mind a ketten.
– Kellek én még ide, tekintetes uram? – kérdezte aztán Steiner Ottó. – Lejárt a munkaidőm. Hazamennék.
– Egyelőre nem mehet haza. Vallomást kell tennie. Maga ez idáig az egyetlen tanú. Már csak emiatt is ki kell kérdeznünk…
– Csak nem gondolja, biztos úr, hogy…? – az öreg hangjába egyszerre keveredett félelem és megrökönyödés.
– Idefigyeljen, jó ember! Nekem itt kell maradnom. Maga viszont menjen el az őrszobára, mondja el röviden, hogy mi történt, csak ne felejtse azt hozzátenni, hogy a rendőrhatóság már értesítve van és a helyszínen tartózkodik. Az a lényeg, hogy intézkedést kérek. Aztán az is lehet, hogy ott rögvest ki is hallgatják magát. – A rendőr enyhültebben, nyugtatóan fűzte hozzá: – Utána hazamehet.
– Maga tényleg itt marad?
– Maradnom kell.
– Ugyan – csóválta a fejét Steiner Ottó –, hát nem megy ez már sehova. – Rövid habozás után tette hozzá: – S nem is viszi el innét senki.
A rendőr hallgatott. Csupán a kezével intett az éjjeliőrnek, hogy távozzon. Amaz akadozó léptekkel elindult az István út felé.
Valahonnét villamos csilingelése hallatszott. A rendőr Steiner Ottó lassacskán távolodó hátát nézte, és arra gondolt, hogy lehet, hogy elhibázta. Mi van, ha az öreg nem megy be az őrszobára? Mindegy, a nevét és a címét fölírta. Már persze amennyiben igazat mondott. S ha nem a hatósági fölszólításnak megfelelően cselekszik, az egyben azt is jelenti, hogy ő lehet a tettes.