<

>

Ha valaki meg akarja érteni a rendszerváltást, valamint Kelet-Európát, mint értékes, rangos, fontos, komoly és egyben szörnyű, sötét tradíciókkal rendelkező régiót, amely rendelkezik olyan értékekkel, legyenek azok politikai, művészeti, kulturális, civil és egyebek, amelyekkel a Nyugat nem, akkor megkerülhetetlen Václav Havelről szólni. Mert volt egy kor, a huszadik század második fele, amelyben ránk volt erőltetve egy velejében igazságtalan és hazug rendszer, amelyben embernek, gondolkodónak, művésznek maradni, olyannak, aki a becsületét nem adja semmi áron, ahhoz bizony par excellence erő, gerinc és őrület kellett, egy olyan zsigeri meggyőződés, amely nem engedte meg emberének a lealacsonyodást a mutyizások, megalkuvások, s hazudozások mocsarába.

Havel volt, ha úgy tetszik, a teljes kelet-európai értelmiségi kiállás, ellenállás, egyszerre arisztokratikus tartás és népies, a saját gyökereire és tradícióira büszke és nyitott elfogadás elő szimbóluma. Neki köszönhető jórészt, hogy a Nyugat, amely annyiszor elárulta féltékenységében Kelet-Európát, az ő korában kénytelen volt térdre rogyni, s elfogadni, bevallani, hogy annak arca, kultúrája, értéke, s tradíciója van.

Amikor Havel a My City Prága fesztivál keretében megérkezett a rendezvény fővédnökeként az A38 Hajóra nem csoda, hogy megmozdult az egész város, s olyan tömeg fogadta őt a Hajó nagytermében, amekkora csak be tudott préselődni. S hallgatták, itták, ették a szavait, gondolatait, többek között arról, hogy merjünk büszkék lenni arra, amink van, de nem akárhogyan, hanem ésszel, tartással, tisztelettel, valahogy úgy, ahogy kedvenc írója, Hrabal tudott csodálatos szeretettel írni arról a valóról, amelyben élünk, s nem csoda, hogy az Arany Tigrisben ketten együtt fogadták Bill Clintont, s együtt döntögették magukba a pilsenit.

Havel abban különbözött sok más kelet-európai szabadságharcostól, hogy ő nem csak beszélt, nem csak szájhős volt, hanem valóban, halálosan komolyan és vérbeli elkötelezettséggel szervezte annak a szabad polgári világnak és rendszernek a visszatértét, amely a két világháború között virágzott. Nem csoda, hogy ellenségei elítélték, s döbbenetes öt évet kellett börtönökben töltenie, ahol egészsége alaposan megroggyant, mindenekelőtt tüdője, amelyet később többször műtöttek, s melynek megbetegedéséért végül az életével fizetett.
Talán furcsán hangzik, de a Hajó Havelt a saját halottjának tekinti, s ezzel nyilván nincs egyedül. S tekinti azért, mert a Hajó szellemiségét ugyanaz a pártpolitikai vájkálódások fölött álló, a szabadság, a kultúra, a minőség és a gazdagító öröm elveit mindenek fölé helyező elvet tartja magára nézve is meghatározónak, amelyet régiónkban Havel elnök képviselt a legmarkánsabban.

Sajnáljuk, mérhetetlenül, hogy ő már nem térhet vissza a Hajóra, bár kedvenc zenekara, a Charta 77 egyik főmogulja, a Plastic People of the Universe, amely a Hajón elképesztett és lázba hozott mindenkit, még talán felléphet egyszer majd. Őket legutóbb New Yorkban hallottam, a Knitting Factoryben, s talán nem véletlen, hogy három koncertet adtak egymás után teltház előtt, amit egyetlen másik kelet-európai zenekarnak sem sikerült soha, ahogyan talán nekik sem sikerült volna Havel nélkül. Mert Havel nem csak rangot adott, a saját tradíció szeretetét és tiszteletét, hanem mindezt úgy adta elő, hogy még a jócskán elkényeztetett New York-iak is bevették, sőt zabálták, mert kénytelen voltak, hisz ott látták benne és általa az összetartást, a kiállást, az eredetiséget, a lokális színeket, vagyis a hely géniuszát, amit most már nélküle bizony jóformán lehetetlen lesz jó ideig, s akkor optimistán fogalmaztam.

Jó utat Václav! Hajózz örökre nyugodt vizeken, legyen örök békéd, s reméljük, már ott sörözöl Hrabal-lal valahol a felhők csúcsán, s köszönjük, nagyon, de nagyon, és sose felejtjük mindazt, amit értünk tettél!