<

>

Meghalt. S bár a halál mindig váratlanul jön, az övé különösen. Mert annyira elkényeztetett minket magával, azzal a tudattal, hogy ha mi netán fel is hagynánk egy pillanatra az új utak keresésével, ott van ő, a fáradhatatlan, aki talán nem is aludt, vagy még álmában is újabb mixeken, képeken, kiállításokon, klubokon, kiadványokon, rendezvényeken gondolkozott, hogy azokat azután meg is valósítsa. Nem tudom elképzelni a várost, a zenét, a klubot, az éjszakát nélküle, de sajnos kénytelen leszek. 

91-ben ismertem meg, amikor Nagy Feró még a Fekete Lyukban berendezett stúdiójában készítette legendás Garázs című adását. Együtt voltunk a műsor vendégei, amelyben álmodoztunk, provokáltunk, adomáztunk, üvöltöztünk, s nevettünk, csak nevettünk. Majd a felvételt követően megjegyezte, hogy van valami a gerincénél, s hogy azt le kell műteni, nem nagy gond, lehet még azzal élni.

Azóta meghökkenve, s félve néztem mindig rá, s követtem szédületes, önemésztő, pihenést nem ismerő tempóját. Ő maradt számomra az a Bizottság tag, aki valóban meg tudott újulni, stílust váltani, továbblépni. Amikor még valahol tizenöt éve első bulijait rendezte az Almássy téren, egyszerűen nem hittem a szememnek és a fülemnek: amíg a zenekar többi egykori tagja valamelyik kávézóban interjút adott, ő az újabbnál-újabb kütyüket szerezte be, amelyekkel ugyanazt a keménységet és finomságot hozta, amit egykori zenekarában, de már egy más elvárásokkal rendelkező világ számára, annak nyelvét és kontextusát nagyon jól értve és azon perfektül megszólalva.

A Műcsarnokban rendezett Bizottság-kiállítás lehetett életének egyik legfájdalmasabb pontja. Talán három képecskéjét, ha kiállították az egyik kis folyosószerű terem zugában, amely mégis nagyobbat ütött, mint sokszor a többiek teleaggatott termei. Az egyik képének a címe ez volt: Mákos tészta, s realista módon ábrázolta azt, amit a címe.

Mondtam is a fiamnak, hogy figyelje csak meg, hogy ez kis, szerény technikájú, méretű, félreeső helyre kihelyezett kép mekkorát szól. Hogy többet mondd el a harminc évvel ezelőtti világról, mint a többi. Mert, hogy ezen az egy képen ott van minden: a szegénységbe, az egyszerűségbe, a minimalizmusba kényszerültség, hogy ez volt a szocializmus, egy hosszú-hosszú étlap sok-sok kajájából, amit a ma felmutat, bár persze annak jó része ma is csak a kevés gazdagnak szól, de hogy ez az egy kép, ez az egy étel volt akkoriban a mainstream, a közös, a muszáj-szeretem, a muszáj-én-vagyok.

De jó lett volna, ha legalább ezen a kiállításon több figyelem, lehetőség, fény vetül rá. De mivel nem, így ez az utókor feladatául marad. Azonban ismerve azt a sok-sok magot, amit szellememberként elvetett, azok bizony ki is fognak kelni, s meg is fogják tanáruk, magvetőjük nagyságának, fontosságának az emlékét és tudását őrizni.

Nekünk viszont nem marad más, mint hogy addig is róla beszéljünk, képeiről, zenéiről, habitusáról, bátorságáról, s talán legesleginkább fáradhatatlanságáról, amellyel példát mutatott, hogy bármit meg lehet valósítani, amit valóban akarunk.

Jó utat a Világűr középpontjába drága Űrutas-mester! Még találkozunk!