A38: Halász Péter utolsó előadása, amelyben saját temetését rendezte meg, nagyon különböző reakciókat váltott ki: egyesek zseniálisnak, mások visszataszítónak tartották. Milyen a Te megítélésed?

Najmányi László: Én a kórházaknak nevezett kivégző intézményekben, kuruzslók felügyelete alatt, nyöszörögve, hörögve, jajgatva, sikoltozva, a fájdalomtól megőrülve történő haldoklást tartom rémségesnek, a temetéseket visszataszító eseményeknek, a gyászt gusztustalannak, értelmetlennek. Ideálom az ember, aki az utolsó pillanatáig igyekszik megkomponálni, kezében tartani, példaértékűvé formálni a saját sorsát. Ezt tette Halász Péter is, aki nem félt a Halál arcába nevetni és színházi előadásként megrendezni a saját búcsúszertartását. Nagyon jellemző a magyarok halálhoz való viszonyára, hogy a Műcsarnokban megrendezett búcsúelőadás közönségének nagy része csak kívülről, a szomszédos teremben felállított kivetítőn merte követni az Átriumban felállított ravatal körüli eseményeket. Nem mertek a terembe lépni, mert féltek egy térben lenni a haldoklóval. Egy temető ravatalozója, ha a halott Halász Péter feküdt volna a koporsóban, biztosan zsúfolásig megtelt volna. Magyarország nekrofil, halál- és szenvedésimádó kultúra, amelytől abszolút idegen az a fajta, leginkább az amerikai indiánokra jellemző vagányság, amellyel Halász Péter élte az életét és viszonyult a végső, nagy utazáshoz. Itt az emberek életükben féltékenyen, rosszindulatúan, gyűlölködve figyelik egymást, igyekeznek minden rendelkezésükre álló eszközzel keresztbe tenni a másiknak, megakadályozni felemelkedését, hogy aztán, amikor az illető meghalt, ravatalánál dicshimnuszokat zengjenek róla. A magyar írók imádnak nekrológokat írni, leginkább azokról, akiket életükben a legjobban gyűlöltek. Azt hiszem a nekrológ itt a legfontosabb irodalmi műfaj.

A38: Hogyan került sor arra, hogy a patinás zágrábi Eurokaz fesztivál meghívjon, hogy előadást tartsál az ő utolsó rendezéséről?

Najmányi László: A fesztivál főrendezője, Gorana Vnuk, aki korábban, Olaszországban látta a Squat színház Mr. Dead & Mrs. Free című előadását, véletlenül ráakadt az interneten a Halász Péter emlékére létesített Virtuális Emlékművemre. Ő hívott meg egyik budapesti útja során. Én voltam a fesztivál egyetlen magyar résztvevője. Nemcsak Halász Péter búcsúelőadásáról számoltam be a nagyon fogékony, érdeklődő nemzetközi közönségnek, hanem bemutattam legújabb videókönyveimet (Karib könyv; Thereminiad; TimeBook; The Jew; L’Oyssée Électronique) és két, az alkalomra írt monodrámámat (Wounded Knee; Missing Tooth) is. Halász Péter életéről és 2006. február 6-i, a budapesti Műcsarnokban megrendezett búcsúelőadásáról THE MAN WHO WAS A THEATRE címmel állítottam össze a róla szóló előadást nyitó videokönyvet. Az utolsó pillanatig hezitáltam, hogy elfogadjam-e a megtisztelő meghívást, mert az elmúlt évben – mint ahogy a megelőző években is – megállás nélkül dolgoztam. Tavaly ősz óta nyolc darabot írtam és állítottam Les Fleurs du Mal nevű társulatommal színpadra, sok theremin-koncertet adtam, négy videokönyvet és több új honlapot hoztam össze, számtalan cikket, tanulmányt írtam, s közben tanítottam a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen is, úgyhogy meglehetősen energiahiányos állapotban kaptam a meghívást. Végül mégsem bántam meg, hogy elmentem Zágrábba. Nagyszerű volt a közönség, az előadások jól sikerültek, a szervezők is mindent megtettek a sikerért és azért, hogy jól érezzem magam városukban. Úgy gondolom, hogy Horvátországnak sokkal inkább lenne helye az Európai Unióban, mint ennek az izgága, gonosz, gyűlölködő, formátlan micsodának itt. Zágráb gyönyörű, tiszta, tökéletesen működő, barátságos város. Mindenki kedves, tisztelettudó volt velem. Senki sem hazudott, csapott be, senki sem gáncsoskodott, ármánykodott. Ami Budapesten ritkán történt meg az elmúlt évtizedben, a szervezők gratuláltak előadásaim után, megköszönték részvételemet. Budapesten szinte sohasem történik meg, hogy az előadásaimat nagy kegyet gyakorolva befogadó intézmények vezetői megnéznék az előadást, az pedig elképzelhetetlen, hogy gratuláljanak, köszönetet mondjanak utána. Ha eljönnek egyáltalán, azonnal kritizálni kezdenek, így próbálnak maguknak identitást összeeszkábálni, így próbálják a lehető legkellemetlenebbé tenni az alkotási folyamatot. Magyarországon a művészeti intézmények vezetői, tulajdonosai gyűlölik, minden lehetséges módon igyekeznek akadályozni, ellehetetleníteni a művészeket, míg zágrábi kollégáik barátként, alkotótársként viselkednek. Ennek az éles különbségnek az az oka, hogy Magyarországon kevés ember van a helyén. A művészeti intézmények legtöbb vezetőjének, tulajdonosának inkább portásként, vagy raktárosként, esetleg lókupecként kellene dolgoznia, a feladataik ellátására tökéletesen alkalmatlan kurátorok, szerkesztők, szervezők biztosan jó takarítónők, konzervgyári segédmunkások lennének, és így tovább. Itt, a fordított értékek országában – Hamvas Bélát idézve – az van fenn, akinek lenn, s az van lenn, akinek fent lenne a helye. Tisztelet a nagyon ritka, gyorsan fogyó kivételeknek.

A38: Hogyan sikerült az előadásod, s milyen érdeklődést és reakciókat váltott ki?

Najmányi László: Ahogy korábban már említettem, nagyon jól összejöttek az előadások. Az ideális körülmények, a szervezők kedvessége, segítőkészsége engem is feldobott, jó hangulatban, bosszankodás, idegeskedés nélkül dolgoztam. Mivel a szövegeket a helyszínen improvizáltam, jól jött, hogy semmi sem zavarta a koncentrációmat. A közönség számos ország és kontinens lakóiból állt, akik olyan helyekről jöttek, ahol az általam képviselt szellemiségnek – yippie, punk, fluxus, élő színház – jóval erősebb hagyományai vannak, mint Magyarországon. Ismerve referenciáimat megértették a vicceimet, vették a lapot. A fesztivál témája a Halál volt, ezért lehetett olyan aktuális a Halász Péter búcsúelőadását bemutató prezentációm. Nagyon sokan vásároltak videókönyveimből. Azt hiszem, hogy jó úton járok ennek a vadonatúj műfajnak a művelésével. A videókönyveket magam készítem és terjesztem, nincs szükségem közvetítőkre, cenzúrázó, hazudozó, jellemtelen, tudatlan, rossz ízlésű, bolond kiadókra, drága nyomdákra, óriási sápot lehúzó terjesztőhálózatokra. Mivel mindent magam csinálok, a videókönyvek pontosan olyanok lesznek, amilyeneknek megálmodom őket. Gyorsan készülnek, nem akadályozzák a munkát a drágán, lassan és lelkiismeretlenül dolgozó specialisták. A közvetítők kiiktatása miatt az árakat is alacsonyan tudom tartani. Az előadások után számos meghívást kaptam, többek között argentínai és japán előadókörutakra.

A38: Milyennek látod az Eurokaz fesztivált, s milyen más rendezvényeit láthattad még?

Najmányi László: A független színházak egyik legfontosabb európai fesztiváljának 20 éves múltja van. A Horvátországot is sújtó gazdasági válság ellenére a szervezők az idén is méltó körülményeket teremtettek az eseménysorozat lebonyolításához. Kocsi várt az állomáson, az szállított a remek szállodából az előadásokra és vissza, s egy kedves, jó humorú, figyelmes hölgynek az volt az egyetlen feladata, hogy mindenhová elkalauzoljon, s igyekezzen munkámhoz minden segítséget megadni. Ugyanilyen megkülönböztető figyelemben részesült a fesztivál többi közreműködője is. Az események a meghirdetett időpontban kezdődtek, a technika, a légkondicionálás működött, a közönségszervezők kiváló munkát végeztek. A gyakori felhőszakadások ellenére minden esemény telt házak előtt játszódott. Az idő rövidsége miatt csak kevés előadást tudtam megnézni. Közülük talán a legérdekesebb a Nicolas Varchausky és Eduardo Molinari argentin művészek és Saša Božić horvát dramaturg kollaborációjából született Tertulia című, a 350 000 halottnak végső nyughelyet biztosító Mirogoj temetőben megrendezett, késő éjszakai előadás volt. Jelentkezzen, aki el tudná intézni, hogy színházi előadást rendezhessek bármelyik budapesti temetőben! Nem újratemetni akarok (azt engedik), hanem feltámasztani azokat, akikre most, nyomorúságunk idején olyan nagy szükségünk lenne.

A38: Visszatérve Halász Péterhez: pár évvel a halálát követően milyennek látod az ő életútját, művészetét, hazai fogadtatását?

Najmányi László: Halász Péter életútját, művészetét, attitűdjét példaértékűnek látom, ami nem azt jelenti, hogy másolására buzdítok, hanem úgy gondolom, hogy az ő művészi felelősségtudatának, etikájának, szabadságfokának, tudatosságának, öntiszteletének elérésére kellene minden magára valamit is adó művésznek törekednie. A gőgösen tudatlan, mélységesen gyáva és konzervatív Magyarország ugyanúgy kivetette őt és társulatát magából, mint korábban Bartók Bélát, Hamvas Bélát, vagy nagyjából a Halász csoport kiűzésével egy időben St. Auby Tamást és Kelet-Európa első punk együttesét, a Spions-t. A rendszerváltás sem hozott változást az itteni értékrendben. A művészeti intézmények, kiadók mai vezetői, a pénz- és lehetőség osztók szinte semmiben sem különböznek a kapusi szerepet korábban ellátó bolsevista funkcionáriusoktól, inkább gerinctelenebbek, tudatlanabbak, alattomosabbak náluk. Az emberek magukra vették a bolsevista cenzorok szerepét, mindenki ott akadályozza a másikat, ahol csak tudja. Milliónyi apró, saját munkásságra képtelen kis kritikus született, akik nem tudnak örülni a mások eredményeinek, hanem makacsul keresik az elkészült műveken a pontot, amelybe beleköthetnek. Túl sok okos ember van itt, de alig lézeng néhány, akiben van lélek. Teremtő, alkotó, bátor, öntisztelő lélek. A szabadság itt őrületet és káoszt hozott, amelyben Halász Péternek ugyanúgy nem volt helye, ahogy nekem sincs. Mindmáig a fülembe cseng Halász Péter búcsúbeszédének egyik mondata: „Bár annyian eljöttek volna az előadásaimra, mint a temetésemre!” Fantasztikus, alapvető fontosságú ismereteket terjesztő, magas művészi értékű előadásokat hozott létre a Városi Színházban, üres széksorok előtt. Rettenetes kritikákat kapott, amelyek arról árulkodtak, hogy íróiknak fogalmuk sincs a kortárs színházról, a kortárs művészetről, egyáltalán: a világról, beleértve múltat, jelent és jövőt. Az egyik legnagyobb amerikai képzőművészről, Henry Dargerről szóló előadása után a legnevesebb magyar színikritikus azt írta, hogy Darger nyilvánvalóan kitalált személy, Halász beteges képzeletének szülötte. Ugyanez a kritikus nem ismerte Halász Jack Smith-ről, az amerikai underground egyik világhírű művészéről szóló darabjának főszereplőjét sem. Őt is kitalációnak gondolta. A jól fizetett, mindenféle díjakkal és elismerésekkel elhalmozott, félistennek tekintett kritikus még annyi fáradtságot sem vett, hogy utánanézzen kritikája tárgyának a neten. Az utánunk jövő, jórészt a mi munkáink kasztrálásával kisebb-nagyobb karriereket építő, most kulturális hatalmat gyakorló generáció erős Ödipus-komplexusban szenved, legtöbbjük még említeni sem mer bennünket előzményként. Úgy tüntetik fel magukat, mintha a semmiből materializálódtak volna. Mi nem kaptunk a szabad Magyarországon valódi lehetőségeket, munkásságunknak megfelelő pozíciókat, nyilván azért, mert félnek az erőnktől, tudásunktól, tapasztalatainktól. A lehetőségeket, pozíciókat az arctalan statiszták kapták, az őket puhaságuk miatt kedvelő politikától, olyan gyenge, felkészületlen emberek, akik semmit sem tudnak kezdeni az érdemtelenül megkapott hatalommal, csak a káoszt és az országra oly jellemző pitiánerséget terjesztik és fokozzák. Magyarországi alapélményem csaknem fél évszázad után sem változott: mintha egy idegen, primitív, elállatiasodott, ellenséges bolygón hajtanánk végre civilizáló missziót. Nem véletlen, hogy az egyetlen, valóban világhírű, valóban korszakteremtő, mindent a saját erejéből elért magyar színházművész, Halász Péter munkásságát nem ismerte el sem a mindenható politika, sem az úgynevezett „szakma”, a tudatlanoknak ez a gonosz gyülekezete. Még egy nyomorúságos Jászai-díjra sem találták méltónak az Amerikában és Európa szerte elismert művészt és pedagógust. Jellemző módon nagyságrendekkel többen eljöttek a róla szóló előadásomra Zágrábban, mint a pár hónappal korábban a Sirályban és a Merlin színházban rendezett Halász Péter emlékműsoraimra. A magyar média persze fogékony a búcsúelőadás bulvár-értékére, szinte nincs olyan újság, magazin, internetes portál, rádióállomás, tévé csatorna, amely ne készített volna velem interjút e tárgyban. Halász Péter, ugyanúgy, mint Bartók, Hamvas, a Spions, vagy én ufóknak, veszélyes földönkívülieknek számítunk Magyarországon, akiket minden ostoba, tudatlan idióta jogosnak és kívánatosnak tart ellehetetleníteni. Az én helyzetemre mi sem jellemzőbb, mint hogy ma már csak egy internetes portálon tudok, kizárólag művészetről publikálni. Beküldött írásaimra a szerkesztőségek nem is válaszolnak – ilyen még a diktatúra idején is ritkán fordult elő. Ha viszont meghal valaki a kortársaim közül, ugyanazok a leveleimre nem válaszoló szerkesztők azonnal jelentkeznek, hogy írjak nekrológot az elhunytról. Gyakorlatilag tehát kizárólag gyászbeszédeket tudok a szabad magyar sajtóban publikálni. Úgyhogy engem sem érdekel már a magyar közélet, csinálom a magam dolgát és igyekszem a pusztuló társadalmi környezetről, és az azt benépesítő gonosz, elmeháborodott kerti törpékről megfeledkezni.

A38: Azt, hogy Halász Péter mély és fontos nyomokat hagyott a honi színházkultúrában bizonyítja róla írt kiváló köteted nagy sikere is. Van-e szó a kötet újra kiadásáról, s várható-e Rólad, vagy a hazai diktatúra idején más külföldre szakadt meghatározó művészről kötet? Kikről lenne a legfontosabb ma ilyet megjelentetni?

Najmányi László: A Dowtown Blues könyvem újabb kiadásáról nincs szó. A kiadóval megszakadt a kapcsolatom, miután meg akarta cenzúrázni a kiadásra előkészített Karib könyvemet. A dolog ott tart, hogy az öntisztelet hiányos, saját anyagi érdekeit sem látó kiadó még a gyakori vidéki könyvbemutatókra sem küld a könyvből példányokat, hiába kérik a szervezők. Úgyhogy elkészítettem a Downtown Blues videókönyv változatát, amelyet magam terjesztek, így aztán el is jut az érdeklődőkhöz. A Karib könyvet, az óriási érdeklődés ellenére, hosszas ígérgetések és hazudozások után eddig kilenc kiadó dobta vissza. Hasonlóan jártam a többi nyolc, elkészült könyv-kéziratommal. Az a fajta letisztult, nem a nyelvvel játszó, nem kacsingatós, hanem közlő, kifejezési pontosságra törekvő irodalom, amelyet én művelek idegen az itteni léha irodalmi hagyományoktól, különösen attól a számomra felfoghatatlan indíttatású, szerzőik okosságát hirdető szófosástól, amit a kortárs magyar írók legtöbbje művel. Az olvasók szeretik a munkáimat, de nem jutnak hozzájuk, mert a kiadók nem teszik a dolgukat. Többek között ezért váltottam át a saját magam készítette, saját magam által terjesztett videókönyvek műfajára, illetve ezért tervezem elkészült, kiadatlan könyveimet az internetről letölthető, elektronikus könyvek formájában terjeszteni. Fontosnak tartanám, hogy végre megjelenjen egy hiteles könyv a Spionsról, hiszen ennek az annakidején ugyancsak nagy gyűlölettel fogadott projektnek óriási hatása volt a magyarországi független kultúra, a punk és a new wave kialakulására, s üzenete mindmáig aktuális. Közelről érintettként hozzá is kezdtem a Spions történet megírásához, de erre a könyvre sem mutatkozott kiadói érdeklődés. Nyilván ha egy hozzá nem értő, tájékozatlan analfabéta vállalkozna a könyv megírására, hibáktól, félreértésektől, félremagyarázásoktól hemzsegő tákolmányát azonnal kiadnák és orrba-szájba reklámoznák. Remélem, lesz még időm a Spions könyvet befejezni és akár videokönyv, akár elektronikus könyv formájában, saját erőből kiadni. Nem vagyok fiatal ember, az időm már egyre gyorsabban múlik, s a korábban kifogyhatatlannak tűnő energiatartalékaim is vészesen fogyatkoznak. Jó lenne, ha valaki hitelesen meg tudná írni az 1960-70-es évek Magyarországának történetét, mert ez kiemelkedően fontos szellemtörténeti korszak volt, amelyben igen nagy kultúra- és szabadság teremtő egyéniségek munkálkodtak, akikről alig tudnak valamit az ő eredményeiket élvező új generációk. Korábban számos kiadót megkerestem az erről a korszakról szóló könyv megírásának ötletével, de csak ígéreteket és visszautasításokat kaptam. „Amíg élsz, nem számítasz megbízható tanúnak”, mondták a 21. századi cenzorok. Alapvető fontosságú lenne egy hiteles, St. Auby Tamás életútját, munkásságát bemutató monográfia is. A legsötétebb diktatúra idején, és a mostani, semmivel sem kevésbé bűzös, ragacsos sötétségben is, kortárs Hermészként ő hozta, hozza ide a legfényesebb nyugati gondolatokat, s minden műve, megmozdulása hibátlan, tökéletes. Az ő élete és munkássága, Halász Péterhez, Erdély Miklóshoz, Hajas Tiborhoz, vagy a Spions energiaközpontjához, Molnár Gergelyhez hasonlóan örökké példaértékű lesz. Ebben az iszonyatosan alpári, szubhumán, gonosz, tudatlan környezetben, ami a szabad Magyarország lett, persze kevés reményt látok a fentebb felsorolt könyvek megjelenésére. Az én erőm kevés mindehhez, szövetségesek pedig nincsenek.

A38: Terveid? Álmaid? Rémálmaid?

Najmányi László: Számos megkezdett projektem van. Igyekszem őket a hátralévő, kevés időmben befejezni. Azt hiszem a jövőben jóval kevesebb előadást tartok, jóval kevesebb projektet indítok el Magyarországon, mint eddig, mert nem látom értelmét a pusztába kiáltott szónak, a feneketlen kút szennyvize kimerésének. Rengeteg tiszta energiát nyomtam már ebbe a formátlan, izgága masszába, most már spórolni fogok erőimmel és a munkáimra sokkal fogékonyabb helyek felé igyekszem orientálódni. Megfigyeléseim szerint az ország szellemi romlása olyan mértékben felgyorsult, hogy már nem lehet megállítani, a devolúció visszafordításának lehetőségéről nem is beszélve. Mérhetetlenül untat a környezet agresszív tudatlansága, a folyamatos hazudozás, ígérgetés, legfőképpen a szellemi partnerek hiánya. Budapesten nem kell rémeket álmodni, elég, ha bárhová elmegyek ebben a tönkrevert, megnyomorított, önnön végbelébe bemászni igyekvő városban, s máris mintha egy horrorfilm kellős közepébe cseppentem volna, undorító szörnyek, oszladozó hullák közé.