Mielőtt szentté avatnánk Lajkó Félixet, álljunk meg egy szóra: azzal nem vitázik senki, hogy Félix egy rendkívül tehetséges, kiváló és eredeti muzsikus, akit ritka nagy karizmával áldott meg a sors, de mivel az utóbbi időben a több napilapban is megjelent méltatások csak zenéjének és jelenségének a pozitívumait emelték ki, az emberi igazságkeresés ösztöne úgy diktálja, hogy az ember esetleg más oldalról is elgondolkozzon Félix legutóbbi koncertjén, s például kimondja azt, hogy: nem tetszett.

Hogy miért? Több okból kifolyólag. Az egyik, hogy bár a hegedű-brácsa duó eleve nem ad végtelen mozgásteret, attól még kihozható duójából ezernyi szín és hangulat, játékosság és dallam, változatosság, feszítés és oldás, halk és hangos részek, hogy végül a koncertélmény az érzelmek ezerszínű kristályává álljon össze a lélek gazdagítása és boldoggá tétele céljából, ahogyan azt a nagy klasszikusok tették, tessék megnézni mondjuk csak Mozartot, uram bocsá'.

Ehhez képest Lajkó Félix ezúttal valamiért nagyon ideges lehetett, hogy miért, azt nem tudhatjuk, tény, hogy számainak, szerzeményeinek a java nem állt másból, mint eksztatikus állapotban a hegedűn való akkord-felbontogásból, mintha élet-halál harcban kellene most gyorsan valami nagyon nagyot lenyomni, ami pedig nem volt az, mert a hegedű így a szóló helyett inkább kísérőhangszer lett, amely alá a brácsa mindössze adogatta a gólpasszokat.

Ez az állandó eksztatikus állapot, amely sajnos nagyon érezhetően erőltetett volt, talán arra vezethető vissza, hogy napjaink zenei divatja a harsány, balkáni, pörgős bulikavalkád giccse felé tart, s bizony a közönség könyörtelen ítész, ha valami kimegy a divatból, az kész, ásó, kapa, nagyharang. Ezért lehetséges, hogy Félix úgy érezte, újítania kell, s szinte metálos, a balkáni fúvósbandák feszültségét és hangosságát idézni kívánó állandó plafonhangulatot hozott. Furcsa, hogy ezt kell megállapítanunk éppen őróla, hiszen ha valaki ismeri a balkáni rezeseket, akkor az Félix, aki Boban Markovicék máig legsikeresebb számát, a Shantelt komponálta, valamint megannyi kitűnő együttműködése volt és felvétele készült velük együtt.

Ebből az erőlködésből egy kicsit talán azt is kihallani, hogy a world music jelenség és irányzat amúgy politikailag és piacilag ideális katyvasz-ötvözete sem maradhat a plafono mindörökké, mert megújulása nem könnyű, hisz időközben kiderült, hogy a végtelenül tág játéktérnek tűnő népzenei, jazz és bármiegyéb stílust magába olvasztó nemstílus-stílus igazából egy keskeny csapás, amelyen a megújult népzenére vágyó hallgató szűkre szabott igényeit kell kielégíteni.

Ezen belül kétségtelenül Lajkó Félix tágabb környezetünk egyedüli zenei apostola, aki úgy tud hallgatható zenét produkálni, hogy az közben valóban értékes és gazdag, egyedülálló, hiteles és könnyen befogadható maradjon. A nagy jazz-generáció, amely egykor felkarolta és elindította, Szabados, Dresch és társaik, mára jóformán kikoptak a zenei életből, mert a közönségnek túl súlyos az, amit játszanak, képviselnek, s nem eléggé konvertálható.

S lám, ismét oda lyukadunk ki, hogy bár ez a koncertje nem hozott egyesek számára feltétlen elragadtatást, akik egyben azt remélik, hogy ez a koncertje nem jelölt ki egy maradandó új irányt Félix karrierjében, maradunk ott, hogy mégis őt tiszteljük abbéli kiváló személyiségében a leginkább, aki a magas kultúrát, hiteles érzelmi szenvedélyt és a hallgathatóságot egyszerre társítani tudja messze mindenki előtt.
Ugyanakkor azt is reméljük, hogy a következő koncertjén több lesz az érzelem, a megható, megindító, lenyűgöző és elkápráztató pillanat, ahogyan azt tőle megszokhattuk, mint legutóbbi, egyébként a közönség reakciójából ítélve számukra ugyanolyan sikeres koncertjét, mint eddig bármelyiket.